megidézzük a nyár másnapos szellemét!

vagy a másnapos nyár szellemét? mindegy is. azért a cím, mert néhol kicsit fülledt, és néhol nagyon bágyadt nóták következnek, amiket persze azért nagyon lehet szeretni. elsőként kedvenc ausztrál duónk, a pnau fekszik kések alá. a beavatkozást a francia producer fred falke és a szintén ausztrál miami horror vállalja, az operáció zseniálisan sikerül! soha sem értettem, hogyan esett a választás az ijesztő miami horror névre, a nem egészen egy tagú projekt ugyanis sorra gyártja a kellemesebbnél kellemesebb sunshine-disco slágereket. az "embrace" remixje az összes közül az egyik legjobb, és száz százalékig rádióbarát.

aztán visszatekerjük a kazettát egészen 2006-ig, ekkor történt, hogy az imádni való charlotte gainsbourg az év egyik legjobb, és legromantikusabb albumával jelentkezett. és ami, itt és most történik, az egészen másképpen fest. ki gondolta volna, hogy lehet az "5.55" bármelyik darabjából is hallgatható remixet készíteni? ha más nem, a párizsi 25 hours a day névre hallgató formáció egészen biztos, és milyen igazuk volt. kellemes, kánikulába mártogatott, de dallamos és időnként táncolható slágert csináltak a "the operation" bealvós és kicsit lemondó hangulatából. figyelem, a bejegyzés végén hallgatható négyesbő ez a leggyorsabb darab! (???)

a midnight juggernauts remixelése alighanem sokkal könnyebb feladat, bárkinek. próbálkoztak is jónéhányan, többnyire sikerrel. az alább fellelhető knightlife remixet azoknak ajánlanám akik egy kisebb alkoholtúladagolás után is éreznek még némi lomha kapálozást a végtagjaikban. ez a szám garantáltan fekszik majd nekik, tudniillik kevés ilyen lusta elektro-pop nótát hallottam az utóbbi időben.

a francia m83 a 2008-as év jókora terméséből is az egyik legegészségesebb albumot tudhatja magáénak. a "saturdays=youth" egy negyed mondatnyi negatív megnyilvánulást sem váltott ki a kritikusok és rajongók tollából, ha valaki mégis tud ilyenről tegye fel a kezét! (és valóban ennyire jó ez a lemez, a nagy zenedömpingben itt sajnos kimaradt, de ha más nem utólag ejtünk néhány szót róla!) ezeket az álomittas szimfóniákat nehéz volna táncolható formába hozni, bár az egyik legjelentősebb francia elektromágus yuksek készített egy tempósabb remixet a "graveyard girl"-ből, data felkérése sokkal inkább indokolt jelenesetben. a "kim and jessie" az egyik legmaradandóbb m83 dal, nem csak az aktuális és szóban forgó lemezről, ez a bizonyos data remix pedig zseniális újragondolása ennek a hangulatnak. a remixelő úriember egyébként úgyszint francia, és már csak azért is a legtökéletesebb választás mert kollegáihoz hasonlóan szereti a 80as évek fülledt szintis vonulatát.

táncolj hülyegyerek! pt.3

nem mondom, hogy "nem kell félni nem fog fájni". ez itt most a jéghegy csúcsa a témában, és ezúttal tényleg keményre sikerült, de egyrészt ezzel is követjük az aktuális divatot másrészt meg másfél havonta egyszer kibírjátok. úgy alakult, hogy math head pusztán intro, ja és itt van egy remix arról a bizonyos proxy féle "raven"-ről, halkan megjegyzem, leginkább a hype miatt. fülhallgató használata ajánlott, kizárólag szülői felügyelet nélkül hallgatható.

kommentár nélkül - mgmt & holy ghost!.

of montreal - skeletal lamping.

stílusgyakorlatok gyors egymásutánban, éles tempókülönbséggel és még élesebb váltásokkal. szétszabdalt popzene, amelyet egyébként sem nagyon értünk, és ötletünk sincs hova tegyük, vagy mégis mit kezdjünk vele. ha elindulsz a városba és bekapcsolod az mp3 kütyüdet, gyakorlatilag képtelen leszel megállapítani melyik szám ér véget, vagy melyik kezdődik, vagy egyáltalán véget ér e bármi(!). ennek a lemeznek soha sincs vége, és sehol sincs eleje. ez, a csapat alakulásakor még embrió formájában sem létező zenei irányzat pedig végképp körülírhatatlan. a nálam okosabbak absztrakt-pop-nak szokták nevezni, és még az is lehet, hogy igazuk van. (divatos még az art-pop elnevezés, de ezt egyenesen undorítónak találom, magam reform-pop-nak definiálom.). mint ahogyan helytálló az is, hogy bármely egyedülálló is ez a furcsa maszlag, többek a the fiery furnaces zenéjéhez hasonlítgatják előszeretettel, ami szintén találó, bár az ő zenéjük sokkal kevésbé hallgatható tetten érhető számos hasonlóság, de ez tökre nem fontos. az viszont igen, hogy az of montreal jegyzi a világon valaha megjelent legvidámabb depressziós lemezt ("hissing fauna, are you the destroyer?"). köszönhető ez az eleinte csak frontembernek nevezett, manapság meg már csak egyszerűen ikonnak tartott, és csodával határos módon még mindig életben lévő kevin barnes (mutatom!)

zűrös családi életének, valamint a gyógyszerekhez fűzödő bensőséges viszonyának. ha ezen felül érdekelnek a miértek és hogyanok, szépen körülnézel a színvonalasabb magazinok archívumában, és ha ügyes vagy körülbelül egy kisebb könyvnyi anyagot találsz majd barnes-ról. novellában, meg bulvárcikkek írásában nem szeretnék jeleskedni. (de ha ráakarom venni a dologra a trendibb arcokat immáron nem először megemlítem, hogy, van egy közös projektje az mgmt-s andrew vanwyngarden-el, hűha, de jó! le merem fogadni, hogy a tudatlan kisebbség egészen izgatott lett) a lényeg, megjelent a kilencedik of montreal stúdióalbum (mondanom kell még, hogy zseniális?), a "skeletal lamping", központban ezúttal a férfi hormonok: sok szerencsét hozzá!

tv on the radio - dear science,.

koktélparty részegség nélkül. nem tartozom a biotársadalomhoz, de higyjétek el jó móka, legalábbis a hallójáratoknak. más irányból közelítve: műsoron egy hamisítatlan tengeren túli orgia sok-sok színes meg színtelen szereplővel, és persze mindenki örömére. a kezdők számára is hamarosan világos lesz mi is az a tv on the radio. külföldön már eleve félistenként aposztrofálják és tisztelik őket, itthon meg többnyire azt sem tudjuk mi a szar lehet e mögött a frappáns név mögött. nem hiszem, hogy véget nem érő süketeléssel eljutnánk együtt "a" pontból "b"-be, úgyhogy viszonylag rövid leszek. a lexikalizálás azért megkerülhetetlen, már csak azért is mert felmerülnek itt mindenféle nevek meg dolgok amik már eleve fontosabbak ezen az úton mint a hamuba sült pogi. szóval. a tv on the radio még 2001-ben alakult, az egyik alapító főkolompos david andrew sitek, a yeah yeah yeahs, a liars, a celebration és scarlett johansson egy-egy albumának produceri munkáiban vállalt főszerepet, mostanság pedig közreműködik a készülő legújabb massive attack album munkálataiban is. ja és ezen felül mint fotós és festő is működik. a sötét bőrű énekes tunde adebimpe szintén dolgozott a yeah yeah yeahs-el, többek közt producere és animátora volt a "pin" című videójuknak (ja és az mtv-nek is dolgozott), emellett a filmvászonról is ismerhetjük ("rachel getting married", az aktuális). és még csak most következik a zenekart koncertjeikne rendszeresen elkísérő zenészek, énekesek listája, valamint azok a művészurak és hölgyek akik szerepeltek egy-egy számban. mindjárt az elején ki kell emelni david bowie-t (bár nem volt nagy ügy,"province" című szám, az előző bőröndből), aztán a vékony hangú kazu makino-t, aki a nagyon szerethető blonde redhead énekesnője, katrina ford-ot, aki a celebration nevű zenekarban énekel, és ott van még nick zinner a yeah yeah yeahs gitárosa, valamint martin perna az antibalas szaxofonistája. (bla-bla-bla.)

tudom, hogy most megint ismételni fogom magam. szóval megint egy olyan zenekarról van szó, amely sokkal inkább szereti együtt a hideget és a meleget, mintsem külön-külön egyiket vagy a másikat. van egy hatalmas kör alakú asztal, ott ül ez a pár fazon, mindenki bedobja amilye van, és amit eddig csak elképzelni mert, aztán jön a gyakorlati rész, a szakácsmeló. amit kifőznek az ugyan összességében is ízletes, de érdemes külön-külön is összpontosítani az ízekre. ha már egyszer belekóstoltál és van benned némi hajlam a szokatlan dolgok iránt, meg fogod kajálni az egészet, lehetőleg egymás után minél többször. tetszik tudni sokan szenvednek manapság azzal, hogy fogják a kis kémcsövet és töltögetnek bele ebből is abból is, a robbanás viszont ritkán következik be. egy kémia órán ők tartoznának a tehetségesebbek csoportjába, jelen esetben ez fordítva van. énekelhetné is a zenekar büszkén, hogy "robbantgatunk, rabolgatunk" (hahaha!) ahogy d.nagy lajcsi egykoron, de ők valahogy mégis más témákat választanak. nagyon helyesen, hiszen rablásról szó sincs, egyszerűen sokfélék, és mernek vegyülni.

ugyan tény, hogy ritkán nyúlnak mellé, azért még nem estem tőlük hanyatt annyira mint a kritikusok szinte mindenütt. a "return to cookie mountain" sokkal inkább volt érdekes eleinte, mint amennyire jó. és most mégis, a "wolf like me" pulzálását, torzításait nehéz volna felejteni. aztán tulajdonképpen nehéz felejteni a "method" dörömbölését és adebimpe csücsörítését, a "dirty whirl" pszichedelikus rokkenroll-ját, és így tovább. szeptember végén megjelent a "dear science," (vajon találóbb lett volna a pakliban szintén szereplő: "bacon versus french fries in the battle for the delicious universe,"?), és akkor tessék rendesen odafigyelni, mert erről a lemezről is kurva sok rizsát fogunk olvasni mostmár idehaza is és odakünn.

jön az első "halfway home", lefagyasztott háttératmoszférával valamint azzal, hogy pam-param-pam, és tüstént, de már nem először kiderül az is, hogy adebimpe elszorított herékkel is meglepően jól működik. ami azt illeti ezzel a kis tapsikolással együtt fogalmam sincs milyen hangulata van, de imádom. a "crying" esetében is nehezemre esik metaforálni, tök jó, hogy belefér a funky-s pengetés, meg a szinti vibrálása és egy kis barokkos billentyűs csillámlás egyszerre, és mégis fogyasztható. a "dancing choose" azonnal adagolni kezdi a boogie-t a végtagokba, rímfosás és némi háttérbúgás és máris el kell indítani mégegyszer. ahogy a végén egymásba gabalyodik a szaxi és a lólépésekben közeledő szintimoraj az pedig egyszerűen zseniális. a "golden age"-hez készített klippet meg lessétek meg:



aztán elmondom, hogy ez a kórusosodás nekem annyira nem jön be. mindenesetre van benne valami ami bökdösi a hormonokat, igen ez a szám kifejezetten szexi! egészen más tészta az ezt követő "family tree", domináns hegedűszólóval, és fülbemászó, kellemes refrénnel. talán a legegyszerűbb darab, viszont ha kibámulsz az esőbe és látod elballagni az utolsó esti villamost, ez egyáltalán nem fog zavarni. kell is ez az egyszerű, kézzel fogható hangulat, egy olyan lemezre amely telis tele van zavart keltő összefonódásokkal, melyek időnként kicsit túlzottan beleeresztenek a mélyvízbe, jómagam időnként bele is fulladok. nem tudom felvenni a ritmust, olyan érzésem van, hogy egy olyan labirintusba kerültem aminek túl sok a kijárata. igen, pontosan ezt akartam mondani. persze itt valahol ér véget az a massza amelyet (fél)alternatív zenének nevezünk, és itt kezdődik a tv on the radio.

aztán jön a "red dress", egy kis lekváros jellegű esti mulatozás. ettől is kapálóznod kell majd alighanem. ebbe a nótába annyi ritmust meg dallamot sikerült pumpálniuk amennyit egyes zenekarok egy egész életmű alatt nem találnak. igen, ebben a nótában háromszor annyi az energia mint egy atomreaktorban és környékén. ja és távol álljon tőlem, hogy túlozzak, vagy zoomoljak. viszont ettől függetlenül egy ritka unalmas és hanyagolható számról van szó, ami nem feltétlenül kéne, hogy beleférjen a tvotr korai imidzsébe, ha úgy tetszik. ha véget ért a tánc, mindjárt le is csüccsenhettek. menetrendszerűen érkezik egy kevésbé kapkodós szimfónia. a "love dog" szintén jól meg van tömve hegedűvel, és egy kis csillagporral meg egyéb recept nélkül kapható hangulatfokozókkal. a túladagolás azonban könnyen elkerülhető. mikor belesüppedek a "shout me out"-ba végleg felismerhetővé válik a lemez struktúrája. úgy értem, szembetűnő, hogy egy-egy hangszernek miféle szerepeket osztottak ki a dalok írásakor. általában ugyanazt a szerepet, ettől még nem lett unalmas a lemez, de kevésbé változatos és izgalmas mint a "return to cookie mountain". tehát ha nem is a minőség, de a karizma rovására történtek változások. márpedig a tvotr és az ő karizmája, majdhogynem egy és ugyanaz a fogalom. az ilyen és hasonló húzások gyakran egyenlőek az öngyilkossággal, egy ilyen zenekar esetében. vészharang lelőve.

a "dlz" hallgatása közben egyértelművé válik, hogy a tagokra nagy hatással volt az x-akták című sorozat zenéje. egyébiránt ez a szám konkrétan a legjobb, a "dear science," kezdő tizenegyéből. konkrétan kurva régen hallottam ilyen tökéletesen megírt és hangszerelt pop számot. pop, nagyon is. csak hát, ha lehet popzenét csinálni így, miért kell évek óta agyonmajmolnunk azt bizonyos, alternatívnak csak becézett szcénát? (amelynek paramétereiről egyébként annyi fogalmunk van, mint a jövőre várható júniusi időjárásról!)
az album vége több mint bizalomkeltő. a kilépő "lover’s day" majdhogynem egy induló, és mégis jó helyen van itt a végén. még egyszer utoljára mélyvíz, dobpergés, fuvola, és egy kis szexofon, így ahogy mondom. Ilyenkor képesek olyan állapotba kergetni az embert amelyet nem csak és nem feltétlenül zenehallgatás közben keresünk, hanem folyton. "zavaró tényezők kizárása!". altalánosban ezzel kezdte az osztályfőnököm, nos tessék ez itt és most nem, hogy lehetséges, egyenesen elkerülhetetlen. köszönjük szépen!

mindent összevetve, ha azt nézem, hogy a "return to cookie mountain"-t agyon dícsérő kritikusok pontosan ugyanezt teszik a "dear science,"-el, felmerül bennem a kérdés, vajon a tükör görbe…?azt kell, hogy gondoljam, hogy ezek a műértők látványosan igénytelennek mutatkoznak, legalábbis bizonyos tényezők iránt. oké, hogy néhány szám egészen zseniális, néhány másik viszont egyszerűen unalmas, és inkább hátra mint előre mutat. számomra a tvotr egy kicsit soha sem volt kész, és most még kevésbé az mint bármikor. persze tízből nyolc csillag biztos jár, és a fene eszi meg a maximalizmust.

thievery corporation - radio retaliation.

klasszikus eleganciával, némileg vontatottan, vegyes érzelmekkel a batyuban, és ismerős hangszereléssel landol az ősz, lassacskán. igaz ez a megállapítás ha az első hidegebb hetek megjelenéseire fókuszálunk, ahogyan most is. szeptember 23.-án ugyanis megjelent a "radio retaliation"! az alternatív gimnazisták és egyetemisták fejében épp úgy megkövülnek a félalternatív könnyen emészthető trip-hop vagy downtempo dallamok, mint ahogyan beszivárog öltözetük szöveteibe a cigarettafüst, egy-egy agyon kedvelt belvárosi, fiatalos pub-ban eltöltött este után. meggyőződésem, hogy a fiatalság többnyire ilyen úton köt barátságot ezekkel a stílusokkal. pedig ezek a szerzemények számos egyéb helyen és időben remekül hasznosíthatóak. főleg mióta a szcéna kultikus alakjai közé pottyant két washingtoni fiatalember, rob garza és eric hilton, azaz leegyszerűsítve valamelyest a dolgot, a thievery corporation.a két fószer által komponált zene egy olyan színes és könnyed kiegészítő amit bárhova magaddal vihetsz, garantáltan jól áll az érzelmeidnek, és a hangulatodnak. ráadásul úgy, hogy nem pusztán a minőség, de az attitűd, és a stílus is állandó albumaikon. olyannyira, hogy már az új daloknak is majdhogynem azonnal szakálla nő, mert a rutinos élvezők jól ismerik minden gondolatukat, trükkjüket, ők meg nem szeretnek meglepetéseket okozni, vagy egyszerűen csak nem tudnak. így vagy úgy nem bánjuk. az utóbbi három különösen minőségi album tetszés szerint felcserélhető, úgy értem mindenféle időrendi felsorolás elhagyható. a "radio retaliation" nem feltétlenül 2008 szeptemberére emlékeztet, mert emlékeztethet 2003-ra is, vagy két évvel későbbre, a "the richest man in babylon"-ra, vagy a "the cosmic game"-re, mindegy mi a cím, ugyanazt találjuk mögötte, még mindig. persze a "radio retaliation" még forró, mégis csak 15 vadonat új számról van szó. ez nem egy új kollekció, ez az előző, és az azt megelőző folytatása, a srácok kísérletező kedve ugyanis tulajdonképpen nem létezik, és attól mentsen meg minket a jövő, hogy létezzen. amit csinálnak, az a maga saját ruházatában tökéletesen sármos, és tetszetős, bármily mozdulatlan is. kevés formáció mondhatja el magáról, hogy jelentősebb alakváltoztatás nélkül is évről évre megüli a maga trónját.

gyors magyarázattal szolgálva erre a ritka jelenségre, ki kell emelni mennyire széles zenei skálán egyensúlyoznak, és minden stíluson belül milyen otthonosan mozognak. dalról dalra költöznek, egyik éghajlatból a másikba, és ugyan azt mondjuk először és elsődlegesen, hogy downtempo vagy trip-hop, de ez egy oltári baromság. sokkal inkább arról van szó, hogy két-három évente megjelentetnek egy könnyed, szezonális szerzeményektől mentes válogatás lemezt. ebben a koncepcióban bőségesen jut hely acid jazz-nek, dub-nak, raggae-nek, lounge-nak, eredeti latinos, dél-amerikai, vagy épp keleti témáknak, dalolászós és instrumentális, gyors és lassú számoknak, egyaránt pofátlanul ötletes kiszerelésben. rengeteg trombita és egyéb fúvósok, valamint a munkásságukhoz úgyszint hozzánőtt szitár, tabla stb. fülbemászó férfi és női vokálok. lemezeiken énekelt többek közt: bebel gilberto, pam bricker, emiliana torrini, perry farrel (a "revolution solution" az egyik legjobb thievery szám!), astrud gilberto, david byrne ("the heart’s a lonely hunter", isteni volt!), vagy például a kevésbé ismert de szintén zseniális francia hölgyemény, lou lou. tették ezt ők, és persze még sokan mások is, angol, portugál, spanyol, francia, perzsa, és hindu nyelven, erősítve ezzel sokszínűségük zeneileg már amúgy is remekül megmunkált alapjait. világkörüli utazásunk közben gyakorta rajtakaphatjuk az alkotókat politikai állásfoglaláson, véleménynyilvánításon. igyekeznek érzékenyek lenni a világban zajló politikai és egyéb folyamatokra, ez az új album barátságos dallamai mögül is alaposan kihallható. (sőt, minden eddiginél hangsúlyosabb, a borító is árulkodó lehet.)

talán vannak még akik emlékeznek, a "sounds from the thievery hi-fi" albumra, és ezzel együtt a kezdetekre. azóta sokat fordult a világ, az újabb lemezek pedig szépen lassan megteltek dub-al, raggae-vel, és mint már említettem sok más egyébbel. a "radio retaliation" nyitó opusza mindjárt egy jamaikai érzetű félmonoton kezdőlökés, visszafogott szirénaböfögéssel megtoldva, "sound the alarm". ez az a nóta amelyből kimásolhatjuk az album kvázi mottóját. és valóban ez az alaphangulat legalább annyira jellemzi manapság a zenéjüket mint a jóval lassabb terpeszkedős, ősz közeledtével aktuálissá váló álomkergetés, vagy idézés. persze jutottak ilyen kis kellemes levélhullós nóták is az új albumra, mint például a "la femme paralell" (lou lou virágzó hangjával!), egészen gyönyörű, a kaput záró "sweet tides", vagy a "beautiful drug" úgyszintén. csak semmi fájdalmas szívtördelés, inkább idilli merengés lebénult testrészekkel egy puha ágyon. aztán ott a tipikusan napsugaras címadó dal, a "sound the alarm"-hoz hasonlóan sleepy wonder raggájával (aki három évvel ezelőtt a "warning shots" előadásával már belopta magát a szívünkbe, nem csoda ha ismét a közreműködők között találjuk!). aztán a lemez végén a két véglet házasságából született "blasting through the city", amely elsőre, sőt még negyedikre vagy ötödikre is az egyik legjobbnak tűnik, és amelyhez a debütáló albumát tavaly megjelentető dancehall ill. raggae-fenomén notch adta a hangját. (ahogy előzőleg az "amerimacka" című zseniális alkotáshoz is!) ezt a kissé kozmikus atmoszférával keresztezett raggae-s lüktetést különösen magukénak tudhatják a srácok! és kisebb függőséget is okozhat!

a hagyományos, keleties, instrumentális csendéletek sem hiányozhatnak, mint a "mandala", vagy a "the forgotten people". előbbi esetében szintén egy impozáns vendégművész, a szitárvirtuóz anoushka shankar segédletével teremtenek trip-hop-ba átírt sejtelmes hangulatokat. ez a szintén sajátos szexepil azóta több projekt számára is kedves, és saját lett (pl.: the karminsky experience inc, a formáció rob-ék nagy kedvence, s maguk is oroszlán részt vállaltak népszerűségük növelésében!). kisebb divatot teremtettek az ehhez hasonló trackekkel és jónéhány előadó alkotókedvét meghozták. aztán ott vannak még a hamisítatlan dél-amerikai, latinos témák, mint az "el pueblo unido", és ismét feltűnik a politikai szál, illetve verny varela, a kolumbiai zeneszerző, énekes (aki szintén énekelt az előző albumon, az "ambicio eterna" című számban!). valamelyest hasonló nóta a "vampires", a nigériai énekes, zenész, femi kuti különszámával felütve. kevésbé kategorizálható a lemez első harmadát záró "hare krsna", mindenféle irányokból összekapkodott beütésekkel, és egy brazil zenész seu jorge énekhangjával. ez a három, utóbb említett dal egymás mellett/mögött foglal helyet a lemezen, és képezi az abszolút világzenei vénát.

persze nem maradhatnak el a magas, relaxációt elősegítő hormon-tartalmú dallamok sem. bár évről évre egyre kisebb dózisban adagolják nekünk ezt az ártalmatlan kábítószert. idén nem jutott másfélnél több meditációs gyakorlat. a "the shining path" címe önmagában is több mint beszédes, tessék lemenni vízszintesbe, és felvenni egy kényelmes testhelyzetet, a nulladik másodperc tájékán spirituális utazás kezdődik. nem nehéz kiszagolni a már jól ismert effekteket még álomba merülés esetén sem. a maradék fél, a "retaliation suite" egy elegáns jazz-es öltönybe, és boss nova-s cipőbe bujtatott kis közjáték, a test ébredés utáni hatalomátvétele valahogy így indul. azért egyetlen egy váratlan húzás mégis csak színezi az egyébként sem szürke képet, a funky ugyanis emlékeim szerint eddig nem szerepelt a thievery corporation zenei palettáján. márpedig a "the numbers game" című számban chuck brown kávé-fekete hangjára, és klasszikus funk-os elemekre lelhetünk.

"egy óra alatt a föld körül". ha egy frappáns szalagcímet keresnék a bejegyzéshez, talán ez lehetne a legtalálóbb. a trip-hop mint olyan, gyakorlatilag eltűnt a süllyesztőben az utóbbi években. rob és eric népszerűsége azonban véletlenül sem csökkent, köszönhető ez többek között a rájuk már évek óta jellemző, és már említett sokszínűségnek. a trip-hop ezeken a lemezeken rendre máshol nem látott arcát mutatja. ez már régen nem pusztán háttérzene, s jóval szórakoztatóbb mint a stílushoz köthető albumok többsége. a "radio retaliation" mindenképp az év egyik legfontosabb és leghatásosabb megjelenése.

ghostland observatory - robotique majestique.

minden hónapban legalább egyszer nosztalgyia, jól meglovagoljuk ismét. azaz, mint idén már oly sokszor, most ismételten egy zengő, búgó, csattogó múlt idézés következik. a néhány évtizeddel ezelőtt a mainstream és underground zenei kultúrába tartósan beágyazódott trendek, az ezekhez kapcsolódó divat és életérzés lassan népszerűbbek mint saját korukban. a kortárs előadóművészek manapság nem, hogy kiindulópontnak tartják a kultikus időket egy-egy stílusban, egészen odáig merészkednek, hogy művészetüket az elmúltak zenei és ideológiai átértelmezésének szentelik. erre idén is számtalan példát láthattunk, halhattunk. aztán vannak olyanok is, akik egész egyszerűen beülnek a hommade időgépbe, feltekerik a sebességet aztán a hangerőt. ebbe a csoportba tartozik az austin-i duó, a ghostland observatory is. aaron behrens és thomas ross turner szívesen öltenek magukra színesen csillogó előző századi ihletésű ruhadarabokat, szeretik bob dylan-t, freddy mercury-t, prince-t, giorgo moroder-t, new yorkot és a nyolcvanas évek szintetizátoros leheletét. persze mindez azonnal nyilvánvalóvá válik amikor elindítjuk a legújabb, "robotique majestique" című albumukat.

persze a szaksajtó és a kritikusok már unottan és könnyedén söprik le az ilyen lemezeket, egy részük hiteltelennek, más részük egyszerűen unalmasnak találja már a retro kártyát, mint jokert, mert azért valljuk be, többnyire mégis csak kifizetődő visszanyúlni a múltba, vagy inkább lenyúlni a múltból ezt-azt. szóval például a pitchfork mondhatni durván lehúzta az albumot. bár thomas igyekezett mérhetetlenül szimpatikusan reagálni a nem kissé lealacsonyító kritikára. elmondása szerint ez cseppet sem bántja őket, sőt. nem céljuk trendinek, vagy agyonmajmolt alternatív sztároknak lenni. senkit sem szeretnének hipnotizálni, mindenki kialakíthatja szubjektív véleményét a zenekarról, a médián belül és kívül is. ez így ugyan gyanúsan jól hangzik, de mondjuk, hogy jópofa. egyébiránt én sem állítanám, hogy mindezidáig felszínre nem került, bombasztikus ideákat rázna gatyába a két fiatalember. viszont zenéjük kimeríti a könnyed szórakoztatás fogalmát, ami önmagában sem kevés. ímmel-ámmal alternatív fonalakat szövögetve a sokkal inkább vissza- mint előremutató hangulatokba, oda és visszaeveznek a hagyományos synth-pop alapokon. vélhetően a többségnek ez már eleve minimum annyira unalmasan hangzik, hogy inkább hangyákat számolgatnak a kertben, de ennyire azért még sem tragikus a helyzet. viszont aki már a retró szó hallatán is viszolyogni kezd ne vesződjön velük. ugyanis tény, ha egy igazán hasonszorű kortárs csapatot kéne megneveznem, nagy bajban lennék.

persze nem minden a hangzás. aaron megjelenése olyan hatásos, hogy időnként maga ozzy osbourne jut róla eszembe, kell-e ennél több? aligha. thomas védjegye pedig a felesége által készített köpeny, amelyet azóta több előadó is elszeretett tőle, mint például a friss mgmt, vagy az of montreal. (ne tessék felhördülni, nem állítom, hogy szépen csendben divatdiktátorrá váltak!)

az előzőekben tárgyaltak előrevetítik, hogy nem nagyon van mit kiemelni, vagy az albumot tesztelők figyelmébe ajánlani. mint általában, vannak erősebb, és kevésbé élvezetes számaik, aztán egyszer csak lejár a korong. aligha kell attól tartanunk, hogy azonnal belebolondulunk egy-egy dallamba vagy vokálba. még sem bánom, hogy a "robotique majestique" bőviti a kollekciómat, jó volt megismerni és hallani őket. amit csak lehetett megemlítettem pozitív és negatív oldalról is, hallgassatok thomas-ra, és döntsétek el magatok mennyire szimpatikusak nektek!

okkervil river - the stand ins.

egy több nemzedéket átölelő kedélyes családmese, egy pornó sztár belső viszontagságai és vallomásai, egy hagyományos viszonzatlan szerelem szubjektuma, és egy szerelmes rajongó érzései, valamint egy meleg rock sztár halála a chelsea hotelben… avagy búlvártörténetek szokatlan megközelítésben.(?) az okkervil river távol a magyar mentalitástól, viselkedéstől és gondolkodástól, sokféleképpen szerethető.

persze, ki akarna karakterekben, történetekben gondolkodni, mikor első kézből kapjuk az érzéseket, mint a mcdrive-ban a sajtburgert. ki tudja mi szükségetek lehetne egy ilyem lemezre. egy ilyen blues-ba, country-ba, power-pop-ba és rock-ba átírt novelláskötetre. az alakját, vagy összetételét gyakorta változtató bandában sehol egy markáns, jóképű divatdiktátor és semmi földöntúli hype a kották mögött. na nem is ujjongunk idehaza különösképpen mr. sheff és csapatának lemezeit hallgatva, vagyis inkább nem hallgatva, kevesen jutnak egyáltalán az érdeklődés ily módon megnyilvánuló szintjeire. jómagam is leragadtam a lassúkás "down the river of golden dreams" című albumnál, azért mégis reflexszerűen felkaptam a fejem mikor megtudtam, hogy megjelent ötödik nagylemezük, a "the stand ins". az időzítés (szept.09.) számomra ideális, mivel leginkább ősszel és télen vagyok képes rákattanni az okkervil-hangulatra. pedig nem feltétlenül a balladáiról ismerik a zenekart. egy hangulatos pub vagy füstösebb kocsma zenegépjébe éppen beleférnek ezek a dalok. de a nótákon, és mögöttesükön jókat csámcsogó elsősorban külföldi zenebuzik kollekciójából sem szoktak hiányozni, hiába a fikciókban és egyéb mesékben mindig van valami izgalmas.

sheff hangjában is, ami annyit tesz, hogy kissé savanyú és megfelelően siralmas ahhoz, hogy megszeresse az ember. jonathan meiburg hangszálai egészen másképp viselkednek, narrátor is lehetne mély és tökéletes tónusaival. egyébként az okkervil egy valóságos folyó szentpétervárott, a fiúk azonban egészen pontosan tatyana tolstaya (avagy tolsztaja, a hölgy tolsztoj unokája, bizony-bizony!), orosz író, novellista, publicista egyik történetéből hallottak felőle, s nevezték el róla a csapatot. azt a csapatot, amely idén nagyjából tíz éves, és évről évre népszerűbb az alternatív szcénában.

az új anyag témáit már felületesen összegeztem a bevezetőben. minden dal egy elbeszélés tulajdonképpen, melyből elegánsan kidomborul a tragikumérzés. hozzám legközelebb, az úttalan pornó sztár, shannon wilsey története áll, a "starry stairs" egy tipikus, néhol irónikus zenei eszközökkel tuningolt okkervil-ballada. (tavalyról pedig már beugorhat shannon wilsey=savannah smile, a "the stage names"-ről ismerjük tragikus történetét, will sheff módra persze!)

"oh. what a trip,
oh. what a shivering silver ship,
oh. what a hot half-life I half lived
oh. and the stripes and stars
how they stripped off the siding."

hasonló kategória a kissé cinikus "on tour with zykos", a zykos egy, az okkervil river-hez hasonlóan austin-i csapat. a dal egy rajongó furcsa története, aki "john" iránt vágyakozik leginkább reménytelenül. (itt hozzá kell tenni, hogy a zykos-ban tudomásom szerint nincs "john" nevű tag, ettől függetlenül nyilvánvaló miről is van szó!) egyébiránt rámenősebbek megtalálják ezt a dalt youtube-on, a zykos előadásában is!

"he gets close, but i choke
take your shit, take your clothes
and get out of my home
i want you to love me
or I want you long gone
you say your real name is john"

vannak persze energikusabb nóták is a lemezen, mint például a kritikusok számára legkedvesebb "pop lie", vagy az a bizonyos többgenerációs családtörtént, a "singer-songwriter", könnyed okkervil-es rock n’ roll kiszerelésben. a drámai zárszó pedig egy képzelt beszélgetés a hetvenes évek glam-rock ikonjával, jobriath-al, halála napján a legendás chelsea hotel tetején. és most elnézést, de jómagam a lassabb számaikat preferálom, úgyhogy ezeket ismertetem meg veletek!

melegrekord!

na jó-jó, lazítunk egy picit, elektros berregésektől és prüttyögésektől távol. tisztelgés az undorító szeptemberi melegrekord előtt, azaz tavaszias szájszagú énekesek/énekesnők és zenekaraik következnek néhány perc erejéig. ezek nélkül a dalok nélkül nehezen lehetett volna elképzelni a nyár vasárnap délutánjait, a dolgos hétköznapokat nem különben, már akit ez érintett. szóval lőjétek be a légzést, ez egy gusztustalanul meleg és értelmetlen hétköznap délután, hátradőlni érdemes, bármi egyebet aligha.

ebben a kis playlist-ben az a legszebb, hogy véletlenül sem lennék képes toplistaként rakni össze, egyik szerzemény kellemesebb mint a másik. az egyetlen kakukktojás az infadels jelen esetben, hiszen a "steady as she goes" egy abszolút partybarát darab, a többivel ellentétben. már csak azért is a lista végére került, hogy legyen mire felébredni. jó pihenést!

alice in videoland - she is a machine.

nem elég, hogy folyton fehér a háttér, és szürkék a betűk, nem nagyon távolodunk az ezt megelőző bejegyzés témájától sem, na jó, valamelyest mégis. továbbra is elektro-pop, elektro-punk, ezúttal viszont svédországból. de nem ezért kerül vagy kerülhet az alice in videoland egészen más skatulyákba mint a rid. ők is viccesek, viszont kevésbé alternatívak mint álcázott robot társaik. a skandináv zenei életben valahol a fél-alternatív és az abszolút pop között foglalhatnak helyet. hogy érthetőbb legyen a dolog, a rid maximum a wan2 magazinban, vagy az mtv-n szerepelhetne idehaza, míg az alice in videoland akár a viván is. a svédek esetében sokkal több munka folyik a színfalak mögött, és a menedzsmentben. nem is különösebben szokás ismerni, vagy szeretni őket, főleg ha azt nézzük, hogy rajongóik között gyakran tizenéves emósok, és hasonló taszító média kreálta emberek fordulnak elő. (itt hozzá kell tenni, hogy manapság azon sem lepődöm meg ha egy nu rave partyn punkokkal, vagy bőgatyásokkal futok össze, már csak azért sem ez gyakran megesik! miért lenne ez másképp másutt?) mégis, ha sikerül túllépnünk ezen, és félretesszük az alternatív zenei világba magunkkal hurcolt paranoiánkat, bármelyik lemezükön akadhatnak percek amelyeken jól szórakozhatunk.

egyébként a négy erőteljes megjelenésű fiatal nemrégiben a német prussia records-hoz szerződött, és felkészültek arra, hogy bevegyék európát, úgyhogy hamarosan talán találkozhatunk velük a nagyobb nemzetközi fesztiválokon. annyi bizonyos, hogy már aktuális lenne, mivel mára már legalább annyi kedvelőjük van skandinávián kívül, mint azon belül. nem is csoda, zeneileg ugyanis mérhetetlenül egyszerű, mégis jópofa dolgokat képesek művelni időnként. ezekben a számokban pont az a jó, hogy pofátlanul könnyedek, persze néhány track kicsit mégis túlzás. azért csak próbáljuk meg elnézni nekik, hogy a nemzetközi, hasonló projekteket érintő trendek felé orientálódás helyett, ők a saját kis pop-os tinédzser-szédítő útjukat járják! (ez cukkolásnak jó volt, nem?) ha beleképzelem magam a helyetekbe, biztos vagyok benne, hogy ezen a ponton abbahagytam volna a cikk olvasását. ha valaki mégsem olyan hülye mint én, s nem így tesz, szem majd később fültanúja lehet annak, hogy nem minden, és nem a tökéletes a besorolás, az attitűd szempontjából való megközelítés.

emlékszem, mikor megismertem őket a "maiden voyage" hallgatása közben, még volt némi pörgés az electroclash körül, sőt részemről nagyon is. és bár ők nem tűntek kokainistáknak, vagy huszonegyedik századi ikonoknak, nem voltak majmolhatóan eredetiek, mégsem voltam hajlandó elvből megfeledkezni róluk. és micsoda váratlanul jó hír, ezt most sincs másképp! szóval a "going down", vagy a "video girl" szuper alapja, a körülmények és háttérinformációk ellenére is meggyőzőek voltak. 2005-ben aztán megjelent az "outrageous", és jött az "emily", amely amellett, hogy fülbemászó és igényes, irreális pop-os túlzások nélkül követte az erősödő régies synth-pop trendeket. valamint volt még egy "ladykiller", meg egy "cut the crap", és egyre kevésbé érdekelt kik ők, mit szeretnének, vagy hova tartanak, tartoznak. hasonló érzéseim vannak az idén megjelent "she is a machine" című lemezzel kapcsolatban. bár voltak félelmeim ismét, miszerint végképp besorolnak a már-mát hallgathatatlanul rádióbarát dalokat játszó csapatok körébe, és láss csodát, nem! Inkább makacsul ragaszkodnak a kezdetekben kialakított kissé alternatív megjelenésükhöz és imidzsükhöz. a zene pedig éppen olyan mint bármikor máskor, egy erőteljesebb elektro-punk(-pop) szerzemény után egy néhány tíz évvel ezelőttről nyúlt slágergyanús könnyedebb téma, aztán egy, az időkön átívelő, elektro-pop ballada.

ez a recept nem, hogy ismerős, egyenesen állandó az esetükben. számomra még sem unalmas, mivel tőlük nem is várok mást, viszont amit várok azt megkapom. (ez kivételes manapság!) mindjárt az album elején egy finoman lázadós, keményebb nóta, az "mf", amelyet szerintem simán viszont hallhatnánk egy komolyabb aktuális elektro-partyn. aztán a "numb", space-pop, és dallamos synth-pop elegye a nyolcvanas évekből, határozott aktuál beütésekkel. a lemez többség szerint legjobban sikerült száma viszont a "we are rebels", ami a legjobb bizonyíték arra, hogy annyira nem is béna a közízlés mostanában!

a "she is a machine" egyébiránt rendhagyó az előzőekhez képest, mivel dupla cd formájában jelent meg. az első korongon a mindösszesen 8 új dal szerepel eredeti formájában, a másodikon ugyanezek saját készítésű remixeikben. most pedig beszéljenek a számok!:

robots in disguise - we're in the music biz.

mielőtt véget érnének az izzadásgátlókat fogyasztó hónapok, már csak kötelességből is megemlékezünk a robots in disguise idei lemezéről, bár továbbra sem sikerült igazán befogadnom ezt az enyhén lázadós, fiatalos, kapálózós, hangoskodós "we’re in the music biz" című albumot. (ahogyan a korábbiakat sem, azóta sem!) a két hölgyemény (illetve már három!) és az időnként valóban tréfás hangzás szórakoztató jellegével együtt gyakran nehezemre esik elviselni ezt a feltűnést és hangzavart keltő ráadásul időnként bénán pop-os, elektro-s hadonászást. bár kopaszodást gátló pirulák és főzetek helyett leginkább ezt a lemezt ajánlanám a fiatalodni vágyóknak. dee plume és sue denim (+ a dobos, ann droid) döbbenetesen energikusak és idióták tudnak lenni, s a három eddig megjelent lemezük alapján tudjuk róluk, hogy nem kívánnak felnőni. amit csinálnak az leginkább a tinédzser-lázadás kategóriájába sorolható, pedig jóval több is lehetne, például akkor, ha magánéletük nem lenne gyakorta publikusabb téma mint a lemezeik! (és ezt itt hagyjuk is, ha érdekel utána néztek kik az udvarlóik, vagy milyen bugyit hordanak!) viszont zeneileg feltűnően sokat fejlődtek, talán eljutunk odáig, hogy nem pusztán a finoman szólva is extrém előadásmódjukra és megjelenésükre leszünk kénytelen figyelni egy-egy fellépés alkalmával, nem leszünk immúnisak a zenére még részegen, a tisztán sem mellékes látványt figyelve, önfeledt vigyorgás közben sem.

(erről jut eszembe, 2006 december 5. kultiplex:
http://rugdkialekvart.blog.hu/2006/12/07/have_you_got_anything_a_bit_more_uptempo)

leginkább azt bánom, hogy a cansei de ser sexy friss, abszolút béna indie irányba orientálódott trackjei után ők is valamelyest ide sorolnak be ahogyan egyébként korábban is, pedig meggyőződésem, hogy a tisztább elektro vonal jobban áll nekik, és nem is ügyetlenek a témában, (lásd: "the sex has made me stupid", vagy korábban az "arguments"). összeségébben elég megmosolyogtató jelenségről van szó, bár kár is volna őket komolyan venni. mint, ahogyan azt is, hogy elektro-punk-ot játszanak, pusztán annyiról van szó, hogy ehhez a lázadós, odamondogatós fílinghez viszonylag passzol(na) ez a zene. de csak passzolna. a számok többsége köszönőviszonyban sincs az igazi elektro-punk szcénával. egyébiránt próbálkozhatunk mindenféle analógiákkal, hiszen van néhány ideológia megközelítés szempontjából hasonló csaj-banda manapság is, és voltak korábban is, de nem hiszem, hogy erőltetni kéne ezeket a párhuzamokat.

a ma már kuriózumnak cseppet sem számító témák, és előadásmód mögött megbújó finom nevelő szándék a robotok kiemelt szexepilje. ha valami igazán szimpatikus lehet bennük, akkor ez az. mégis, az ehhez hasonló produktumokról az általános közvélekedés az, hogy jó poén, de nem sokkal több ennél, és ezzel így vagy úgy, de voltaképp egyet is értek. még sem vagyok teljesen elégedetlen, mivel egyre inkább kiderül, hogy a szókimondó, kompromittáló üvöltözésen kívül más is van a lányok tarsolyában, s előbb-utóbb talán kilépnek saját maguk s korai imidzsük árnyékából. persze három viszonylag egy vonal mentén megírt lemez után talán hiteltelen volna a váltás, a kelletténél radikálisabbnak tűnhetne. így viszont könnyedén végleg elcsépeltté válhat a három bugyuta csajszi által közvetített attitűd.

a tökéletes nő!

ne értsétek félre, nem a fent látható három úriemberről szól a cím, vagyis a francokat nem! minden nyáron szükségünk van egy tökéletes nőre, idén raphael, romain és quentin, ez a három bolondos francia fiatalember élen járnak a kutatómunkában. tudjuk mindezt onnan, hogy nemrégiben megszületett a "business woman", amely a nyár legkönnyedebb és legkellemesebb elektro-pop "balladája". illetve nem is feltétlenül elektro-pop, őszintén szólva egy pár évvel ezelőtti new york-i electroclash kiadványon is szerepelhetett volna. a minitel rose debütáló albuma még májusban jelent meg, "the french machine" címmel, s ez a cím áttételesen sokmindent elárul. többek között azt is, hogy ki merem mondani, SAJNOS, jó néhány track követi a mostanság túlzottan divatossá vált ún. francia elektro vonalát (lásd: justice, digitalism, mstrkrft stb.) ezen felül viszont elkalandoznak mindenféle fogyaszthatóbb irányokba is, ezzel pusztán annyi a problémám, hogy nem érzem elég sajátosnak amit csinálnak. mindenféle számokat meg remixeket hallottam már tőlük, összességében egyelőre nem győztek meg arról, hogy feltétlenül be kéne szereznem ezt bizonyos albumot. ha a történet egyszer mégis eljutna ebbe a stádiumba, tudatom veletek az élményeimet. viszont addig is itt a "business woman", amely valóban annyira megkapó, hogy semmiféleképp sem lehet kihagyni, s nem bánnám ha ezen, vagy valami hasonló vonalon haladnának tovább a srácok, ahelyett, hogy ők is majmolják a nem ritkán már dög unalmas, zúzós, tekerős, agresszív francia elektro szcénát. a "continue" című szám remekül demonstrálja miről is beszélek, ezért rátok sózom még ezt is. jó szórakozást!

tapes 'n tapes - walk it off.

már egy ideje tudatában vagyok magasfokú devianciámnak. és most tessék, megint egy olyan lemezt vagyok kénytelen favorizálni amely állítólag feltűnően alul marad a manapság elszaporodott indie zenekarok produkciói között. ha csak nagyjából is legördítünk egy hozzávetőleges listát fejben ezekről a zenekarokról, akkor egyrészt erős hasi fájdalmaink lesznek, valamint elkap minket a hányinger kellemetlen érzése. és milyen lehet ezek után ez a mocskosul szar és ötlettelen lemez, a tapes n’ tapes második stúdióalbuma, a "walk it off"?? az én véleményem aligha fog egyezni az általánosan erőltetett és elfogadott állásponttal, amiket a remek kritikusok alakítottak ki itt-ott, tehát stílusosan vegyétek minden általam leírtnak az ellenkezőjét, ha jót akartok, vagy ha okosak akartok maradni.
kezdjük ott, hogy a minnapolis-i csapat debütáló korongja, a "the loon" még most is az egyik kedvencem, pedig állítom, bőven túl vagyok legalább hatvan-hetven lemezen az azóta eltelt két évben. (hiába, ilyen barbár ízlésem van.) ez a mélységesen amatőr hangzás ugyanis bármennyire is elképesztő, hallójárataim számára sokkal izgalmasabbnak találtatott mint például az egész egyszerűen hallgathatatlan, unalmas, elcsépelt interpol féle "our love to admire", vagy mondjuk a the moog féle egyhangú dobolós-gitározós szarakodás, persze egy-két korrektebb tracket leszámítva. az említett albumokat maximum hagymaszeletelés közben erőltetném magamra, gondolván, siralmasabb már nem lehet a helyzet.

a "walk it off" állítólag zavaros, na ezzel végre egyet értek, viszont mivel deviáns vagyok úgy gondolom, egy lemez többek között akkor lehet igazán jó ha zavaros, aki más jellegű élményekre vágyik az kapcsolja be a sláger rádiót és fellélegezhet, de ne hallgasson alternatív zenét, csak azt ne. tehát zavaros, magyarán mondva mindenféle dob alapok, meg riffek előfordulnak jobbra-balra, nem próbálnak évekig írt, kiküszködött dallamokkal megrakott, túlkomponált szarokkal etetni minket, és valóban úgy tűnik nem dolgoznak túlságosan sokat egy számon. Így van vagy sem, ez az érzet egyenesen a legszimpatikusabb az egészben. már jó ideje a hobbizenekarok híve vagyok, és általában őszinte utálattal hallgatom egy-egy elsőre, vagy netán másodikra maradandót alkotott zenekar újabb, sokadik, küszködve megírt lemezét, és akkor még egyszer, lásd: interpol, merthogy a "turn on the bright ligths" még egy egészen zseniális lemez volt. a "the loon"-t többek közt azért szerettem annyira, mert az állítólag szintén rémesen igénytelen zenei világa önmagában is hangulatosabb volt mint bármely hasonló alakulat stúdióban szanaszét barkácsolt egyenhangzása. ezen felül pedig a témákat változatosnak találtam, sokkal többnek annál, hogy a semmitmondó, alaktalan indie jelzőt legyek kénytelen használni rá, amit azért teszek meg mégis most, mert összetettsége és változatossága okán nem tudnám hova sorolni. tudom ez már végképp botrányosan hangzik, vegyetek egy nagy levegőt, folytatom.

a "walk it off" tartalma is hasonló, a legkülönbözőbb éghajlatokból, évjáratokból, skatulyákból előrángatott dob alapok, és dalok. amik szerintem érzelmek és hangulatok széles skálájával szembesítenek, szabálytalan módon, hiszen mégsem egy-egy hatásos téma mentén vannak megírva, vagy úgymond ráírva magára a témára, hanem csak úgy jöttek, csak úgy tök egyszerűen megírták őket, érted.(?) az egyetlen szar szám a lemezen az albumot nyitó "le ruse", ami viszont tipikusan értelmetlen indie muzsika, az összes többi a számomra kedves kategóriába esik. leginkább, az ironikusan a lemez végére került "the dirty dirty", erős lüktető rock and roll, a refréntől harapdálni kezded a hamutartót, és igen, ez kell. az első kislemez a "hang them all" kevésbé erőszakos, egészséges popzene, a lemez danon activiája, sokkal több lehetne mint amennyi és még így is jó, nagyon is. a "conquest" egy komfortos régi fotel, a vasárnapi ebéd után. a "george michael" gondosan beállított zsánerfotó a zenekarról, és ott a "say back something", enyhén fűszeres forralt bor egy volt barátnőddel, csak nehogy félre értse, nehogy. a "demon apple" csak így egyszerűen zseniális.

a zenekar iránti viszonylag széles körben kialakult undor, alighanem erősen köszönhető annak, hogy ők is az úgynevezett "blog-zenekarok" táborát bővítik. azaz eleinte nem leltek pénzes támogatóra eladható, divatos nótáikkal a piacon, talán mert nincsenek eladható, túlzottan divatos nótáik. (azért a "hang them all" talán már valami hasonló!) persze ettől még senki sem lesz különleges, vagy jó, ők sem ettől azok, de azok véleményem szerint. a "walk it off" pedig ott lesz az esetleges év végi listáimon.

táncolj hülyegyerek! pt.2

a következő hanghatások megzavarhatják szomszédai nyugalmát! (csak, hogy ne maradjatok kövér elektro cuccok nélkül.)

subtle - exiting arm.

egészen korrekt év ez a 2008as. idén semmivel sem halt meg több élsportoló mint tavaly, a t-com lassan a nyílvános vécéket és a hotdog árusok bódéit is felvásárolja, az mtk csak két gólos vereséget szenved isztambulban, és végre már a tizenöt éves lányok sem hordanak alsónemüt, hajajj. ki gondolná, hogy van még ennél feljebb? az anticon muzikális perverzitásukról is jól ismert, irreálisan sok szabadidővel, s ezáltal fejenként minimum öt projekttel rendelkező üdvöskéi hisznek a lehetetlenekben, ennek köszönhetően idén májusban megjelent a harmadik subtle nagylemez.

vannak emberek a gasztronómiai periférián akik mézzel eszik a májkrémes kenyeret, nos ez a körülbelül hat esztendőnyi múlttal számoló, szombati játszótársakból kreált gang éppen valami hasonlóan beteges tulajdonságáról ad újra és újra tanúbizonyságot. ők abszolút improvizatív módon készítik a délutáni menüt, ez jelen esetben az "exiting arm". az egylet állandó tagjai adam drucker (dose one), jeff logan (jel), dax pierson, marty dowers, jordan dalrymple és a fantasztikus csellós alexander kort. a subtle egészen pontosan egy alternatív kollaborációs projekt rapperek, producerek, zenészek, zeneszerzők aktív részvételével. tiltakozása ellenére is meg kell említenünk, hogy a kulcsfigura drucker, a 30as évei elején járó, rapper, előadóművész és költő, aki pályája kezdetén még eminem ellenében freestyle-ozott egy battle keretében, azért ez vicces. azóta az absztrakt hip-hop emblemítikus figurájává vált, nem csak, vagy nem feltétlenül szólólemezei által.

az anticon-os előadók útjait nem egyszerű követni, pont mint egy kovi rendezte filmben, mindenki alaposan összebújik mindenkivel, és általában a közönség örömére. lássuk ki van kivel, bár egy szívós matematika vagy programozás óra ehhez képest kutya füle. a főkolompos, frontember dose one és jel egy duóban működő projektet is létrehozott ami themselves néven garázdálkodik, ezen és persze a subtle-n felül dose még további négy produkcióban van jelen!!! kiemelkedő ezek közül a jel-el és a the notwist-tal közösen életre hívott 13 and the god, valamint a why?-al és az odd nosdam-al karöltve futtatott cLOUDDEAD. kevésbé említésre méltó a greenthink, amelyet szintén a jonathan wolf féle why? trióval alkot, és a deep puddle dynamics amely manapság nem aktív, és amelyet alias-al, sole-val és slug-al közösen újítottak még a kilencvenes évek végén.

az "exiting arm" nehezen hasonlítható a korábbi subtle albumokhoz, bár a kiváncsiság és kísérletező kedv megmaradt, a zene ismét valamelyest új alakot öltött. ha úgy általában megpróbáljuk elhelyezni a formációt a palettán, egy kicsit mindenhova besorolhatjuk. erőteljes alternatív hip-hop-os jellege mellett, újabban például kicsit gitározós, akkusztikusabb irányba indult a dolog, de jelen vannak benne a manapság az alternatív elektronikus zenéket jellemző kemény basszusok, torzítások és ütősebb alapok, a lassabb, kozmikusabb trip-hop-os jegyek főként az első "earthsick" című albumon voltak jellemzőek. dose szerint pedig ez egyszerűen modern zene, és alighanem neki van a leginkább igaza.

azonban nehéz volna úgy foglalkozni a subtle-el mintha csupán pár kreatív fiatal szabadiős elfoglaltsága lenne, vagy szimplán zene, ennél ugyanis lényegesen több van a dologban. koncept albumokról és egy koncept csoportról beszélhetünk tulajdonképpen mely a képzőművészet több ágán kalandozgat, költészet, színház, rajzok, történetek, fikciók. aztán ott van az albumokon rendszeresen megjelenő karakter, hour hero yes. dose éppen a "new white" című lemezen munkálkodott amikor szobájában rábukkant egy régi képre, ekkor született meg hősünk, aki egy középosztálybeli költő, rapper, nem túl meglepő módon. hour hero yes megjelenik videókon, sőt bizonyos értelemben, például egy festett szobor formájában a koncerteken is (feje kopasz, arca fekete és fehér sávokkal tarkított), illetve a friss lemez borítóján egyenruhába és bajuszba öltöztetve láthatjátok. a subtle lemezeken kívül, a 13 and the god "ghostwork" című számában is feltűnik. ha már említettem a koncerteket, valamelyest javítom magam, a csapat ugyanis sokkal inkább performanszokban gondolkodik. élő showjaikat, kézzel festett háttérfüggönyök, teátrális jelenetek, furcsa jelmezek kíséretében adják elő.

az "exiting arm" egyéb iránt egy trilógia harmadik, egyben utolsó darabja. az album hivatalos oldalán (www.exitingarm.com) található egy körülbelül húsz ezer szavas napló, amely a három albumot igyekszik valamelyest keretbe foglalni, persze sajátos módon. az oldal dose sajátos animált firkáival, torz szörnyalakjaival és egy hátborzongató, fiktív világgal köszönt minket. a trilógia hour hero yes felemelő és kevésbé örömteli pillanatait hivatott bemutatni. ez dose one, és a subtle sajátos valóságshowja, kisebb vágásokkal. a lemez megjelenése után készítettek egy 70 oldalas nyomtatott formában és limitált példányszámban elérhető könyvet is, melyet úgyszint dose rajzai díszítenek, s melyben szintén hour hero yes megálmodott világába és életébe nyerhetünk bepillantást.

az új szerzemény egyértelműen az eddigi legpoposabb darab a kollekcióban. a legtöbb szám egy-egy adott periódusában konkrétan a pop jelzővel is jellemezhető volna, ha nem ugrana hatalmasat egyik pillanatról a másikra, soulról, dörgős kemény hip-hop-ra, hip-hop-ról még erőteljesebb elektronikus kavarásra, és így tovább. az első kislemez az "unlikely rock shock" egy vibráló elektro basszusra és kemény dob alapra helyezett, alakját menet közben szintén radikálisan változtató track. tipikus és kevésbé tipikus rapbetétekkel, és egy visszafogottabb refrénnel. nem feltétlenül állítanám, hogy ez a legjobb szám az albumon, nem feltétlenül állítanám, hogy van az albumon "legjobb szám". viszont például a "take to take" egyik személyes kedvencem, enyhe, a jelenlegi prodigy-t idéző beütésekkel. ebben a 3 percben ha lehet ilyet mondani, maga a zene is árnyalt utalásokkal tömött. bár többek közt ettől a lemez során folyton előkerülő érzettől és attitűdtől olyan nehezen fogyasztható az album, azt mondanám: távolságtartó. nem lehet csak úgy neki esni mint a sajtburgernek a mcdonaldsban. azthiszem relatíven edzettnek mondhatom magam, néhány váltást mégis nagyon meghökkentőnek találtam. például a "gonebones" című számban, a falkaparós, torzítós, gerjedős kezdet után előbb egy amolyan lowrider-es loop majd egy finom melódikus szakasz következik, ésatöbbi. elsőre felfogni is nehéz mi történik, nem, hogy megérteni a zene és a szöveg összefüggéseit. a levezető "wanted found" és a "providence" alighanem a legszolídabb emészthetőség szempontjából. a teljes pack felsorolásától azonban most eltekintek.

összességében a már korábban elhadart információk is sejtetik egy speciális élmény lehetőségét, az új kompozíciók hallgatása közben. ez a remélt élmény voltkaképp nem is marad el, persze elképzelhető, hogy köszönő viszonyban sincs az általunk előre diagnosztizálttal. valahogy úgy érzem, a lemez történetszerűsége a háttérinfók ismeretének hiányában is sejthető, vagy egyértelmű. viszont nem feltétlenül kézzel fogható, ahogyan a zene sem önmagában, azthiszem már csak egy animációs dvd-re volna szükség amely tartalmazna minden számhoz egy-egy kvázi klippet, így válhatna teljessé az utazás. kívánságom persze teljesülni látszik, illetve már dolgoznak rajta a srácok. ez a 11 szám metrón, vagy az utcán sétálgatva valószínűleg csak felesleges nyűg a hallójáratoknak. az igazi véleményem szerint az, ha leülünk és gimnazisták módjára bemagoljuk a dolgokat, aztán rakjuk a cd-t a lejátszóba. ha ezt mondjuk egy tucatszor eljátszottuk van némi esélyünk, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz.

brazzaville - 21st century girl.

a napi x gallon eső- és ásványvíz meg izzadtságszagú parkokban, fák árnyékában eltöltött órák mellé hidegen ajánlott a los angelesi brazzaville friss lemeze, amiben igazán semmi különösen megkapó vagy fokozottan érdekes nincsen, akik viszont döglésre rendezkedtek be egy-egy budapesti délutánon a gatyaszaggató kánikulában, a műanyag palackot markolva lefekszenek a fűbe és máris bénán dúdolászhatják hogy:
”the planes fly over head, what i smoke to many cigarettes in bed”

a csapatot az a david brown alapította, aki 1997/98-ban még beck szaxofonistája volt, majd vásárolt egy régi gitárt és elkezdett dalokat írni, ugye milyen jól hangzik? azóta persze történt egy s más, david elhagyta barcelonát, s többek közt ennek köszönhető, hogy a csapat összetétele is megváltozott. új zenészek ide vagy oda, david dalai csak olyanok mint bármikor máskor. a "21st century girl" egészen pontosan a hetedik brazzaville stúdióalbum, és a legkülönbözőbb féle stílusjegyek találhatóak meg rajta, ami nem véletlen, hiszen a frontember alaposan szétnézett a világban, ázsiától amerikáig és afrikáig, brazíliától franciaországik szinte mindenhol járt már, s érdekes, értékes tapasztalatokat, benyomásokat szerzett a zene szinte minden fajtájával s megjelenési formájával kapcsolatban. az utazgatás david kedvenc elfoglaltsága (a zenélésen kívül). mielőtt rátalált volna erre az életformára komoly problémái voltak a heroinnal, a világ megismerésének lehetősége jelentette számára az egyetlen igazi kapaszkodót, majd később a végső kiutat a drogpokolból.



mára teljesen megbékélt, az új lemez dalainak témáit elsősorban családja, a szerelem, és a természet iránti csodálata szolgáltatják. a viszonylagos sokszínűséget már említettem, a címadó dal például egy naív nyári nótácska domináns reggae beütéssel, mégis inkább a lassúcska dallamos gitározgatás, könnyed egzotikus tónusok és témák jellemzik a lemezt. alternatívnak semmiképp sem nevezném, minden elemében emészthető, befogadható kedves pop zenéről beszélhetünk leginkább, egyéb stílus béli meghatározás helytelen volna. a "21st century girl" 14 fülbemászó és egyszerű nóta hiperaktív hadonászós hétköznapok nyugodt perceire tenyésztve.

say hi to your mom - the wishes and the glitch.

ha ma épp nincs kedved budapest absztrakt szépségében, és tizenéves szupermenek gyűrűjében kavarogni perverz nyári diszkóslágereket hallgatva, csomag szotyival a kezedben, szóval ha mindez nem vesz rá, hogy kimozdulj szobádból, kattanj rá eric elbogen legújabb szobapop dalaira.


eric furcsa fickó, s manapság már a szép lassan maga köré gyűjtött zenésztársaival együtt alkotja a say hi to your mom zenekart, illetve most, hogy az ötödik "the wishes and the glitch" című album megjelent a csapat már csak egyszerűen say hi névre hallgat, nézzétek el, hogy a megnevezésben ragaszkodtam a már megszokott változathoz, figyelmen kívül hagyva ezt a kis fazonírozást. többek között azt is érdemes tudni róla/róluk, hogy lemezeiket rendszerint elbogen otthonában veszik fel egyszerűen a windows segítségével és, hogy ezt az öt albumot körülbelül hat év alatt rögzítették. a lemez a csapat saját ihletésű kiadójánál az euphobia records-nál jelent meg.



elbogen saját bevallása szerint meghatározóan inspirálták többek között a beatles, a u2, a radiohead valamint a pixies lemezei, természetesen ami a zenét illeti, bohókás szövegvilága ennél bonyolultabb kérdéskör, hiszen maga sem tud olyan dalszerzőket említeni akik befolyásolhatták sajátosan lírikus stílusának (ki)alakulását. nekem gyakran eszembe jut róla spencer krug, a wolf parade, és a sunset rubdown jelenlegi, valamint a frog eyes egykori dalszerzője, énekese, gitárosa, bár ő azthiszem jóval extravagánsabb forma, és mégis csak más lapra tartozik. eric rendszeresen követi az alternatív szcéna megjelenéseit, s remek ízlése is van, nagy kedvence a hot chip, az mgmt, a deerhunter, és a the national egy-egy lemeze. (persze többek között, és egyébként nem véletlenül.)

vissza- vagy rátérve a "the wishes and the glitch"-re, lényegesen új momentumokat nem fedezhetünk fel a friss 11 számban, továbbra is gyakran feltűnnek a halkan morgó szintetizátordallamok, a tempó gyakran csak valamivel erőteljesebb mint a lélegzetvételé, egy hagyományosan vasárnapi délelőttön, ettől függetlenül minden say hi lemez egy újabb, nem ritkán erőteljesen fiktív világ bejáratához vezet. vámpírok és robotok után most inkább a majdnem hagyományos érzelmek dominálnak, eric szövegei továbbra is bolondosak, hangja valamelyest alternatív, kicsit olyan mint amikor só helyett cukor kerül a tejfölbe, és az új daloknak is van egy afféle félpoppos, jellemzően amerikai sármja. a lemez elsősorban otthoni fogyasztásra ajánlott, csak úgy mint a korábbiak, és ez továbbra sem negatívumként értékelendő. a borostás nem régiben seattle-be vándorolt úriember könnyed, kissé romantikus és néhol talán enyhén monoton szobaslágerei persze nem arról híresek, hogy azonnali szimpátiát vagy rajongást váltanának ki a hallgatókból, ezeket a nótákat alaposan meg kell rágni. hajrá!

devotchka - a mad and faithfull telling.

néhány záporverte hétköznap között itt az idő, hogy a lányok alaposan rázzák a feneküket, a fiúk cipőtalpa pedig felverje a port parkettáról. most hivatalosan is bál van, mintegy negyven percig.


fulladós nyáresti mulatozásra itthon is könnyedén találunk a divatos elektronikus vonalaktól távol álló talpalávalót, ha mégis telhetetlenek volnánk még mindig van mire rábukkanunk, mondjuk colorádoban. a friss devotchka lemez vállraborulós, szoknyadobálós, klasszikus és modern táncikáláshoz egyaránt szolgáltat egy-egy remek darabot, amiket alighanem az év végére, a prüszkölős decemberi napokra sem fogunk elfelejteni. főként ha valami időtlen (vagy helyenként idétlen?!), emészthető, folk-os nótázásra vágyunk, amiben, már csak a zene naiv dallamossága okán sem kell semmiféle, a kortárs előadók mocskos fantáziáját gyakorta izgató mélységeket bejárnunk. mégis kár volna túlzásba vitt komolytalanságtól vagy elcsépelt idióta dalolástól tartanunk. mindezeket némiképp igazolva, megemlíthető, hogy a zenekar kezdetekben börleszk előadásokon zenélt, aztán egy saját kiadású lemezzel szépen lassan körbejárták az underground szcénát. az idén befutott "a mad and faithfull telling" című albumuk már az ötödik a sorban.

a négy tagot számláló bandát az a nick urata verbuválta össze, aki amellett, hogy kellemes hangon énekel, játszik trombitán, zongorán, gitáron, tereminen és buzukin, persze ez a fajta figyelemre méltó sokoldalúság a csapat többi tagjára is jellemző. ez a négy amerikai fiatalember változatos összevisszaságban helyezi egymásra a szláv, a görög, és a román népzene sajátos hangzásvilágát, minden egyéb szituáció vagy ihletfüggő. ennek megfelelően kortárs pop, rock, vagy punk elemeket is fellelhetünk a pezsgő harmonika és trombitaszólok kavalkádjában. persze ha jobban szétnézünk és már kellőképpen felvettük a ritmust a legkülönbözőbb szerepekben ismerjük meg a tagokat, akik könnyedén bukdácsolnak át kultúrákon, helyszíneken vagy akár életeken, a hallgatót is magukkal rántva, végre egy felszabadult utazásra invitálva a hétköznapok egyhangú szürkeségébe süppedt testet és elmét. micsoda zárszó. hallgassátok!

rafter - sex death casette.

most, hogy nyakig vagyunk a langyos nyári lábvízben, meg a fesztiválokban, megosztom veletek (na de ki a franccal?) az idei év legjobb albumát. rafter roberts egy vagy jobb esetben kétpercesei ugyanis mellőzik a felesleges szarakodást, meg az alternatív szcéna balfasz allűrjeit, amik egyre bosszantóbbak. a sex death casette a népszerűség fényében leginkább egy amolyan másodosztályú világválogatott, egyébként véletlenül sem annyira értéktelen vagy feledhető mint amennyire a felé irányú globális figyelem, érdeklődés hiánya mutatja, sőt. komplett kollekció ez egész évre, minden bűbájos és barátságtalan évszakra. ennél többet már csak azért sem írok mert úgy sem olvassátok el. még annyit, hogy bármennyire is hihetetlen ez itt közvetlenül a szöveg alatt nem a legújabb t-online reklám, hanem maga a lejátszó, amiben mindjárt található is néhány szám, sok sikert!

amon tobin-foley room.

nagyvonalúan de látványosan megfeledkezem itt különböző leplek lerántásáról, meg a mostanában erőltetett, vagy csak szimpla természetszerűséggel rivalda fénybe került poposabb darabokról. tetszik tudni ez itt bizonyos értelemben a jéghegy csúcsa, figyelembe véve, hogy az elektronikus zene s széleskörű palettája majdhogynem az élelmiszeripar kisérletező kedvét húzva magára, rengeteg ocsmányságot böfög fel mostanában, ez pedig itt a legocsmányabb, leghagymaillatúbb, tehát alighanem rendkívül undorító. ez a brazil fószer, ha úgy tetszik zenész, épp úgy elnevezhetett magáról valamit mint julius caesar. ez a csörömpölő, kacifántos, erőszakos őszi lombhullás kizárólagosan amon tobin-é, senki másé. (és igen, ő a taxidermia zenéjének szerzője.) mindenféle modern hangversenyeket végiggyűrtünk már az évek alatt, az egyre sutábban fiatalodó művész 2007-es kompozíciói azonban minden eddigi élményünket felülmúlhatják, már ha némileg esetleg betegesen vonzódunk a rendkívül undorító jelenségekhez. mutatom

a foley room az. neonzöld ágytál, esetenként fülvédő használata ajánlott.