thievery corporation - radio retaliation.

klasszikus eleganciával, némileg vontatottan, vegyes érzelmekkel a batyuban, és ismerős hangszereléssel landol az ősz, lassacskán. igaz ez a megállapítás ha az első hidegebb hetek megjelenéseire fókuszálunk, ahogyan most is. szeptember 23.-án ugyanis megjelent a "radio retaliation"! az alternatív gimnazisták és egyetemisták fejében épp úgy megkövülnek a félalternatív könnyen emészthető trip-hop vagy downtempo dallamok, mint ahogyan beszivárog öltözetük szöveteibe a cigarettafüst, egy-egy agyon kedvelt belvárosi, fiatalos pub-ban eltöltött este után. meggyőződésem, hogy a fiatalság többnyire ilyen úton köt barátságot ezekkel a stílusokkal. pedig ezek a szerzemények számos egyéb helyen és időben remekül hasznosíthatóak. főleg mióta a szcéna kultikus alakjai közé pottyant két washingtoni fiatalember, rob garza és eric hilton, azaz leegyszerűsítve valamelyest a dolgot, a thievery corporation.a két fószer által komponált zene egy olyan színes és könnyed kiegészítő amit bárhova magaddal vihetsz, garantáltan jól áll az érzelmeidnek, és a hangulatodnak. ráadásul úgy, hogy nem pusztán a minőség, de az attitűd, és a stílus is állandó albumaikon. olyannyira, hogy már az új daloknak is majdhogynem azonnal szakálla nő, mert a rutinos élvezők jól ismerik minden gondolatukat, trükkjüket, ők meg nem szeretnek meglepetéseket okozni, vagy egyszerűen csak nem tudnak. így vagy úgy nem bánjuk. az utóbbi három különösen minőségi album tetszés szerint felcserélhető, úgy értem mindenféle időrendi felsorolás elhagyható. a "radio retaliation" nem feltétlenül 2008 szeptemberére emlékeztet, mert emlékeztethet 2003-ra is, vagy két évvel későbbre, a "the richest man in babylon"-ra, vagy a "the cosmic game"-re, mindegy mi a cím, ugyanazt találjuk mögötte, még mindig. persze a "radio retaliation" még forró, mégis csak 15 vadonat új számról van szó. ez nem egy új kollekció, ez az előző, és az azt megelőző folytatása, a srácok kísérletező kedve ugyanis tulajdonképpen nem létezik, és attól mentsen meg minket a jövő, hogy létezzen. amit csinálnak, az a maga saját ruházatában tökéletesen sármos, és tetszetős, bármily mozdulatlan is. kevés formáció mondhatja el magáról, hogy jelentősebb alakváltoztatás nélkül is évről évre megüli a maga trónját.

gyors magyarázattal szolgálva erre a ritka jelenségre, ki kell emelni mennyire széles zenei skálán egyensúlyoznak, és minden stíluson belül milyen otthonosan mozognak. dalról dalra költöznek, egyik éghajlatból a másikba, és ugyan azt mondjuk először és elsődlegesen, hogy downtempo vagy trip-hop, de ez egy oltári baromság. sokkal inkább arról van szó, hogy két-három évente megjelentetnek egy könnyed, szezonális szerzeményektől mentes válogatás lemezt. ebben a koncepcióban bőségesen jut hely acid jazz-nek, dub-nak, raggae-nek, lounge-nak, eredeti latinos, dél-amerikai, vagy épp keleti témáknak, dalolászós és instrumentális, gyors és lassú számoknak, egyaránt pofátlanul ötletes kiszerelésben. rengeteg trombita és egyéb fúvósok, valamint a munkásságukhoz úgyszint hozzánőtt szitár, tabla stb. fülbemászó férfi és női vokálok. lemezeiken énekelt többek közt: bebel gilberto, pam bricker, emiliana torrini, perry farrel (a "revolution solution" az egyik legjobb thievery szám!), astrud gilberto, david byrne ("the heart’s a lonely hunter", isteni volt!), vagy például a kevésbé ismert de szintén zseniális francia hölgyemény, lou lou. tették ezt ők, és persze még sokan mások is, angol, portugál, spanyol, francia, perzsa, és hindu nyelven, erősítve ezzel sokszínűségük zeneileg már amúgy is remekül megmunkált alapjait. világkörüli utazásunk közben gyakorta rajtakaphatjuk az alkotókat politikai állásfoglaláson, véleménynyilvánításon. igyekeznek érzékenyek lenni a világban zajló politikai és egyéb folyamatokra, ez az új album barátságos dallamai mögül is alaposan kihallható. (sőt, minden eddiginél hangsúlyosabb, a borító is árulkodó lehet.)

talán vannak még akik emlékeznek, a "sounds from the thievery hi-fi" albumra, és ezzel együtt a kezdetekre. azóta sokat fordult a világ, az újabb lemezek pedig szépen lassan megteltek dub-al, raggae-vel, és mint már említettem sok más egyébbel. a "radio retaliation" nyitó opusza mindjárt egy jamaikai érzetű félmonoton kezdőlökés, visszafogott szirénaböfögéssel megtoldva, "sound the alarm". ez az a nóta amelyből kimásolhatjuk az album kvázi mottóját. és valóban ez az alaphangulat legalább annyira jellemzi manapság a zenéjüket mint a jóval lassabb terpeszkedős, ősz közeledtével aktuálissá váló álomkergetés, vagy idézés. persze jutottak ilyen kis kellemes levélhullós nóták is az új albumra, mint például a "la femme paralell" (lou lou virágzó hangjával!), egészen gyönyörű, a kaput záró "sweet tides", vagy a "beautiful drug" úgyszintén. csak semmi fájdalmas szívtördelés, inkább idilli merengés lebénult testrészekkel egy puha ágyon. aztán ott a tipikusan napsugaras címadó dal, a "sound the alarm"-hoz hasonlóan sleepy wonder raggájával (aki három évvel ezelőtt a "warning shots" előadásával már belopta magát a szívünkbe, nem csoda ha ismét a közreműködők között találjuk!). aztán a lemez végén a két véglet házasságából született "blasting through the city", amely elsőre, sőt még negyedikre vagy ötödikre is az egyik legjobbnak tűnik, és amelyhez a debütáló albumát tavaly megjelentető dancehall ill. raggae-fenomén notch adta a hangját. (ahogy előzőleg az "amerimacka" című zseniális alkotáshoz is!) ezt a kissé kozmikus atmoszférával keresztezett raggae-s lüktetést különösen magukénak tudhatják a srácok! és kisebb függőséget is okozhat!

a hagyományos, keleties, instrumentális csendéletek sem hiányozhatnak, mint a "mandala", vagy a "the forgotten people". előbbi esetében szintén egy impozáns vendégművész, a szitárvirtuóz anoushka shankar segédletével teremtenek trip-hop-ba átírt sejtelmes hangulatokat. ez a szintén sajátos szexepil azóta több projekt számára is kedves, és saját lett (pl.: the karminsky experience inc, a formáció rob-ék nagy kedvence, s maguk is oroszlán részt vállaltak népszerűségük növelésében!). kisebb divatot teremtettek az ehhez hasonló trackekkel és jónéhány előadó alkotókedvét meghozták. aztán ott vannak még a hamisítatlan dél-amerikai, latinos témák, mint az "el pueblo unido", és ismét feltűnik a politikai szál, illetve verny varela, a kolumbiai zeneszerző, énekes (aki szintén énekelt az előző albumon, az "ambicio eterna" című számban!). valamelyest hasonló nóta a "vampires", a nigériai énekes, zenész, femi kuti különszámával felütve. kevésbé kategorizálható a lemez első harmadát záró "hare krsna", mindenféle irányokból összekapkodott beütésekkel, és egy brazil zenész seu jorge énekhangjával. ez a három, utóbb említett dal egymás mellett/mögött foglal helyet a lemezen, és képezi az abszolút világzenei vénát.

persze nem maradhatnak el a magas, relaxációt elősegítő hormon-tartalmú dallamok sem. bár évről évre egyre kisebb dózisban adagolják nekünk ezt az ártalmatlan kábítószert. idén nem jutott másfélnél több meditációs gyakorlat. a "the shining path" címe önmagában is több mint beszédes, tessék lemenni vízszintesbe, és felvenni egy kényelmes testhelyzetet, a nulladik másodperc tájékán spirituális utazás kezdődik. nem nehéz kiszagolni a már jól ismert effekteket még álomba merülés esetén sem. a maradék fél, a "retaliation suite" egy elegáns jazz-es öltönybe, és boss nova-s cipőbe bujtatott kis közjáték, a test ébredés utáni hatalomátvétele valahogy így indul. azért egyetlen egy váratlan húzás mégis csak színezi az egyébként sem szürke képet, a funky ugyanis emlékeim szerint eddig nem szerepelt a thievery corporation zenei palettáján. márpedig a "the numbers game" című számban chuck brown kávé-fekete hangjára, és klasszikus funk-os elemekre lelhetünk.

"egy óra alatt a föld körül". ha egy frappáns szalagcímet keresnék a bejegyzéshez, talán ez lehetne a legtalálóbb. a trip-hop mint olyan, gyakorlatilag eltűnt a süllyesztőben az utóbbi években. rob és eric népszerűsége azonban véletlenül sem csökkent, köszönhető ez többek között a rájuk már évek óta jellemző, és már említett sokszínűségnek. a trip-hop ezeken a lemezeken rendre máshol nem látott arcát mutatja. ez már régen nem pusztán háttérzene, s jóval szórakoztatóbb mint a stílushoz köthető albumok többsége. a "radio retaliation" mindenképp az év egyik legfontosabb és leghatásosabb megjelenése.

ghostland observatory - robotique majestique.

minden hónapban legalább egyszer nosztalgyia, jól meglovagoljuk ismét. azaz, mint idén már oly sokszor, most ismételten egy zengő, búgó, csattogó múlt idézés következik. a néhány évtizeddel ezelőtt a mainstream és underground zenei kultúrába tartósan beágyazódott trendek, az ezekhez kapcsolódó divat és életérzés lassan népszerűbbek mint saját korukban. a kortárs előadóművészek manapság nem, hogy kiindulópontnak tartják a kultikus időket egy-egy stílusban, egészen odáig merészkednek, hogy művészetüket az elmúltak zenei és ideológiai átértelmezésének szentelik. erre idén is számtalan példát láthattunk, halhattunk. aztán vannak olyanok is, akik egész egyszerűen beülnek a hommade időgépbe, feltekerik a sebességet aztán a hangerőt. ebbe a csoportba tartozik az austin-i duó, a ghostland observatory is. aaron behrens és thomas ross turner szívesen öltenek magukra színesen csillogó előző századi ihletésű ruhadarabokat, szeretik bob dylan-t, freddy mercury-t, prince-t, giorgo moroder-t, new yorkot és a nyolcvanas évek szintetizátoros leheletét. persze mindez azonnal nyilvánvalóvá válik amikor elindítjuk a legújabb, "robotique majestique" című albumukat.

persze a szaksajtó és a kritikusok már unottan és könnyedén söprik le az ilyen lemezeket, egy részük hiteltelennek, más részük egyszerűen unalmasnak találja már a retro kártyát, mint jokert, mert azért valljuk be, többnyire mégis csak kifizetődő visszanyúlni a múltba, vagy inkább lenyúlni a múltból ezt-azt. szóval például a pitchfork mondhatni durván lehúzta az albumot. bár thomas igyekezett mérhetetlenül szimpatikusan reagálni a nem kissé lealacsonyító kritikára. elmondása szerint ez cseppet sem bántja őket, sőt. nem céljuk trendinek, vagy agyonmajmolt alternatív sztároknak lenni. senkit sem szeretnének hipnotizálni, mindenki kialakíthatja szubjektív véleményét a zenekarról, a médián belül és kívül is. ez így ugyan gyanúsan jól hangzik, de mondjuk, hogy jópofa. egyébiránt én sem állítanám, hogy mindezidáig felszínre nem került, bombasztikus ideákat rázna gatyába a két fiatalember. viszont zenéjük kimeríti a könnyed szórakoztatás fogalmát, ami önmagában sem kevés. ímmel-ámmal alternatív fonalakat szövögetve a sokkal inkább vissza- mint előremutató hangulatokba, oda és visszaeveznek a hagyományos synth-pop alapokon. vélhetően a többségnek ez már eleve minimum annyira unalmasan hangzik, hogy inkább hangyákat számolgatnak a kertben, de ennyire azért még sem tragikus a helyzet. viszont aki már a retró szó hallatán is viszolyogni kezd ne vesződjön velük. ugyanis tény, ha egy igazán hasonszorű kortárs csapatot kéne megneveznem, nagy bajban lennék.

persze nem minden a hangzás. aaron megjelenése olyan hatásos, hogy időnként maga ozzy osbourne jut róla eszembe, kell-e ennél több? aligha. thomas védjegye pedig a felesége által készített köpeny, amelyet azóta több előadó is elszeretett tőle, mint például a friss mgmt, vagy az of montreal. (ne tessék felhördülni, nem állítom, hogy szépen csendben divatdiktátorrá váltak!)

az előzőekben tárgyaltak előrevetítik, hogy nem nagyon van mit kiemelni, vagy az albumot tesztelők figyelmébe ajánlani. mint általában, vannak erősebb, és kevésbé élvezetes számaik, aztán egyszer csak lejár a korong. aligha kell attól tartanunk, hogy azonnal belebolondulunk egy-egy dallamba vagy vokálba. még sem bánom, hogy a "robotique majestique" bőviti a kollekciómat, jó volt megismerni és hallani őket. amit csak lehetett megemlítettem pozitív és negatív oldalról is, hallgassatok thomas-ra, és döntsétek el magatok mennyire szimpatikusak nektek!

okkervil river - the stand ins.

egy több nemzedéket átölelő kedélyes családmese, egy pornó sztár belső viszontagságai és vallomásai, egy hagyományos viszonzatlan szerelem szubjektuma, és egy szerelmes rajongó érzései, valamint egy meleg rock sztár halála a chelsea hotelben… avagy búlvártörténetek szokatlan megközelítésben.(?) az okkervil river távol a magyar mentalitástól, viselkedéstől és gondolkodástól, sokféleképpen szerethető.

persze, ki akarna karakterekben, történetekben gondolkodni, mikor első kézből kapjuk az érzéseket, mint a mcdrive-ban a sajtburgert. ki tudja mi szükségetek lehetne egy ilyem lemezre. egy ilyen blues-ba, country-ba, power-pop-ba és rock-ba átírt novelláskötetre. az alakját, vagy összetételét gyakorta változtató bandában sehol egy markáns, jóképű divatdiktátor és semmi földöntúli hype a kották mögött. na nem is ujjongunk idehaza különösképpen mr. sheff és csapatának lemezeit hallgatva, vagyis inkább nem hallgatva, kevesen jutnak egyáltalán az érdeklődés ily módon megnyilvánuló szintjeire. jómagam is leragadtam a lassúkás "down the river of golden dreams" című albumnál, azért mégis reflexszerűen felkaptam a fejem mikor megtudtam, hogy megjelent ötödik nagylemezük, a "the stand ins". az időzítés (szept.09.) számomra ideális, mivel leginkább ősszel és télen vagyok képes rákattanni az okkervil-hangulatra. pedig nem feltétlenül a balladáiról ismerik a zenekart. egy hangulatos pub vagy füstösebb kocsma zenegépjébe éppen beleférnek ezek a dalok. de a nótákon, és mögöttesükön jókat csámcsogó elsősorban külföldi zenebuzik kollekciójából sem szoktak hiányozni, hiába a fikciókban és egyéb mesékben mindig van valami izgalmas.

sheff hangjában is, ami annyit tesz, hogy kissé savanyú és megfelelően siralmas ahhoz, hogy megszeresse az ember. jonathan meiburg hangszálai egészen másképp viselkednek, narrátor is lehetne mély és tökéletes tónusaival. egyébként az okkervil egy valóságos folyó szentpétervárott, a fiúk azonban egészen pontosan tatyana tolstaya (avagy tolsztaja, a hölgy tolsztoj unokája, bizony-bizony!), orosz író, novellista, publicista egyik történetéből hallottak felőle, s nevezték el róla a csapatot. azt a csapatot, amely idén nagyjából tíz éves, és évről évre népszerűbb az alternatív szcénában.

az új anyag témáit már felületesen összegeztem a bevezetőben. minden dal egy elbeszélés tulajdonképpen, melyből elegánsan kidomborul a tragikumérzés. hozzám legközelebb, az úttalan pornó sztár, shannon wilsey története áll, a "starry stairs" egy tipikus, néhol irónikus zenei eszközökkel tuningolt okkervil-ballada. (tavalyról pedig már beugorhat shannon wilsey=savannah smile, a "the stage names"-ről ismerjük tragikus történetét, will sheff módra persze!)

"oh. what a trip,
oh. what a shivering silver ship,
oh. what a hot half-life I half lived
oh. and the stripes and stars
how they stripped off the siding."

hasonló kategória a kissé cinikus "on tour with zykos", a zykos egy, az okkervil river-hez hasonlóan austin-i csapat. a dal egy rajongó furcsa története, aki "john" iránt vágyakozik leginkább reménytelenül. (itt hozzá kell tenni, hogy a zykos-ban tudomásom szerint nincs "john" nevű tag, ettől függetlenül nyilvánvaló miről is van szó!) egyébiránt rámenősebbek megtalálják ezt a dalt youtube-on, a zykos előadásában is!

"he gets close, but i choke
take your shit, take your clothes
and get out of my home
i want you to love me
or I want you long gone
you say your real name is john"

vannak persze energikusabb nóták is a lemezen, mint például a kritikusok számára legkedvesebb "pop lie", vagy az a bizonyos többgenerációs családtörtént, a "singer-songwriter", könnyed okkervil-es rock n’ roll kiszerelésben. a drámai zárszó pedig egy képzelt beszélgetés a hetvenes évek glam-rock ikonjával, jobriath-al, halála napján a legendás chelsea hotel tetején. és most elnézést, de jómagam a lassabb számaikat preferálom, úgyhogy ezeket ismertetem meg veletek!

melegrekord!

na jó-jó, lazítunk egy picit, elektros berregésektől és prüttyögésektől távol. tisztelgés az undorító szeptemberi melegrekord előtt, azaz tavaszias szájszagú énekesek/énekesnők és zenekaraik következnek néhány perc erejéig. ezek nélkül a dalok nélkül nehezen lehetett volna elképzelni a nyár vasárnap délutánjait, a dolgos hétköznapokat nem különben, már akit ez érintett. szóval lőjétek be a légzést, ez egy gusztustalanul meleg és értelmetlen hétköznap délután, hátradőlni érdemes, bármi egyebet aligha.

ebben a kis playlist-ben az a legszebb, hogy véletlenül sem lennék képes toplistaként rakni össze, egyik szerzemény kellemesebb mint a másik. az egyetlen kakukktojás az infadels jelen esetben, hiszen a "steady as she goes" egy abszolút partybarát darab, a többivel ellentétben. már csak azért is a lista végére került, hogy legyen mire felébredni. jó pihenést!

alice in videoland - she is a machine.

nem elég, hogy folyton fehér a háttér, és szürkék a betűk, nem nagyon távolodunk az ezt megelőző bejegyzés témájától sem, na jó, valamelyest mégis. továbbra is elektro-pop, elektro-punk, ezúttal viszont svédországból. de nem ezért kerül vagy kerülhet az alice in videoland egészen más skatulyákba mint a rid. ők is viccesek, viszont kevésbé alternatívak mint álcázott robot társaik. a skandináv zenei életben valahol a fél-alternatív és az abszolút pop között foglalhatnak helyet. hogy érthetőbb legyen a dolog, a rid maximum a wan2 magazinban, vagy az mtv-n szerepelhetne idehaza, míg az alice in videoland akár a viván is. a svédek esetében sokkal több munka folyik a színfalak mögött, és a menedzsmentben. nem is különösebben szokás ismerni, vagy szeretni őket, főleg ha azt nézzük, hogy rajongóik között gyakran tizenéves emósok, és hasonló taszító média kreálta emberek fordulnak elő. (itt hozzá kell tenni, hogy manapság azon sem lepődöm meg ha egy nu rave partyn punkokkal, vagy bőgatyásokkal futok össze, már csak azért sem ez gyakran megesik! miért lenne ez másképp másutt?) mégis, ha sikerül túllépnünk ezen, és félretesszük az alternatív zenei világba magunkkal hurcolt paranoiánkat, bármelyik lemezükön akadhatnak percek amelyeken jól szórakozhatunk.

egyébként a négy erőteljes megjelenésű fiatal nemrégiben a német prussia records-hoz szerződött, és felkészültek arra, hogy bevegyék európát, úgyhogy hamarosan talán találkozhatunk velük a nagyobb nemzetközi fesztiválokon. annyi bizonyos, hogy már aktuális lenne, mivel mára már legalább annyi kedvelőjük van skandinávián kívül, mint azon belül. nem is csoda, zeneileg ugyanis mérhetetlenül egyszerű, mégis jópofa dolgokat képesek művelni időnként. ezekben a számokban pont az a jó, hogy pofátlanul könnyedek, persze néhány track kicsit mégis túlzás. azért csak próbáljuk meg elnézni nekik, hogy a nemzetközi, hasonló projekteket érintő trendek felé orientálódás helyett, ők a saját kis pop-os tinédzser-szédítő útjukat járják! (ez cukkolásnak jó volt, nem?) ha beleképzelem magam a helyetekbe, biztos vagyok benne, hogy ezen a ponton abbahagytam volna a cikk olvasását. ha valaki mégsem olyan hülye mint én, s nem így tesz, szem majd később fültanúja lehet annak, hogy nem minden, és nem a tökéletes a besorolás, az attitűd szempontjából való megközelítés.

emlékszem, mikor megismertem őket a "maiden voyage" hallgatása közben, még volt némi pörgés az electroclash körül, sőt részemről nagyon is. és bár ők nem tűntek kokainistáknak, vagy huszonegyedik századi ikonoknak, nem voltak majmolhatóan eredetiek, mégsem voltam hajlandó elvből megfeledkezni róluk. és micsoda váratlanul jó hír, ezt most sincs másképp! szóval a "going down", vagy a "video girl" szuper alapja, a körülmények és háttérinformációk ellenére is meggyőzőek voltak. 2005-ben aztán megjelent az "outrageous", és jött az "emily", amely amellett, hogy fülbemászó és igényes, irreális pop-os túlzások nélkül követte az erősödő régies synth-pop trendeket. valamint volt még egy "ladykiller", meg egy "cut the crap", és egyre kevésbé érdekelt kik ők, mit szeretnének, vagy hova tartanak, tartoznak. hasonló érzéseim vannak az idén megjelent "she is a machine" című lemezzel kapcsolatban. bár voltak félelmeim ismét, miszerint végképp besorolnak a már-mát hallgathatatlanul rádióbarát dalokat játszó csapatok körébe, és láss csodát, nem! Inkább makacsul ragaszkodnak a kezdetekben kialakított kissé alternatív megjelenésükhöz és imidzsükhöz. a zene pedig éppen olyan mint bármikor máskor, egy erőteljesebb elektro-punk(-pop) szerzemény után egy néhány tíz évvel ezelőttről nyúlt slágergyanús könnyedebb téma, aztán egy, az időkön átívelő, elektro-pop ballada.

ez a recept nem, hogy ismerős, egyenesen állandó az esetükben. számomra még sem unalmas, mivel tőlük nem is várok mást, viszont amit várok azt megkapom. (ez kivételes manapság!) mindjárt az album elején egy finoman lázadós, keményebb nóta, az "mf", amelyet szerintem simán viszont hallhatnánk egy komolyabb aktuális elektro-partyn. aztán a "numb", space-pop, és dallamos synth-pop elegye a nyolcvanas évekből, határozott aktuál beütésekkel. a lemez többség szerint legjobban sikerült száma viszont a "we are rebels", ami a legjobb bizonyíték arra, hogy annyira nem is béna a közízlés mostanában!

a "she is a machine" egyébiránt rendhagyó az előzőekhez képest, mivel dupla cd formájában jelent meg. az első korongon a mindösszesen 8 új dal szerepel eredeti formájában, a másodikon ugyanezek saját készítésű remixeikben. most pedig beszéljenek a számok!: