robots in disguise - we're in the music biz.

mielőtt véget érnének az izzadásgátlókat fogyasztó hónapok, már csak kötelességből is megemlékezünk a robots in disguise idei lemezéről, bár továbbra sem sikerült igazán befogadnom ezt az enyhén lázadós, fiatalos, kapálózós, hangoskodós "we’re in the music biz" című albumot. (ahogyan a korábbiakat sem, azóta sem!) a két hölgyemény (illetve már három!) és az időnként valóban tréfás hangzás szórakoztató jellegével együtt gyakran nehezemre esik elviselni ezt a feltűnést és hangzavart keltő ráadásul időnként bénán pop-os, elektro-s hadonászást. bár kopaszodást gátló pirulák és főzetek helyett leginkább ezt a lemezt ajánlanám a fiatalodni vágyóknak. dee plume és sue denim (+ a dobos, ann droid) döbbenetesen energikusak és idióták tudnak lenni, s a három eddig megjelent lemezük alapján tudjuk róluk, hogy nem kívánnak felnőni. amit csinálnak az leginkább a tinédzser-lázadás kategóriájába sorolható, pedig jóval több is lehetne, például akkor, ha magánéletük nem lenne gyakorta publikusabb téma mint a lemezeik! (és ezt itt hagyjuk is, ha érdekel utána néztek kik az udvarlóik, vagy milyen bugyit hordanak!) viszont zeneileg feltűnően sokat fejlődtek, talán eljutunk odáig, hogy nem pusztán a finoman szólva is extrém előadásmódjukra és megjelenésükre leszünk kénytelen figyelni egy-egy fellépés alkalmával, nem leszünk immúnisak a zenére még részegen, a tisztán sem mellékes látványt figyelve, önfeledt vigyorgás közben sem.

(erről jut eszembe, 2006 december 5. kultiplex:
http://rugdkialekvart.blog.hu/2006/12/07/have_you_got_anything_a_bit_more_uptempo)

leginkább azt bánom, hogy a cansei de ser sexy friss, abszolút béna indie irányba orientálódott trackjei után ők is valamelyest ide sorolnak be ahogyan egyébként korábban is, pedig meggyőződésem, hogy a tisztább elektro vonal jobban áll nekik, és nem is ügyetlenek a témában, (lásd: "the sex has made me stupid", vagy korábban az "arguments"). összeségébben elég megmosolyogtató jelenségről van szó, bár kár is volna őket komolyan venni. mint, ahogyan azt is, hogy elektro-punk-ot játszanak, pusztán annyiról van szó, hogy ehhez a lázadós, odamondogatós fílinghez viszonylag passzol(na) ez a zene. de csak passzolna. a számok többsége köszönőviszonyban sincs az igazi elektro-punk szcénával. egyébiránt próbálkozhatunk mindenféle analógiákkal, hiszen van néhány ideológia megközelítés szempontjából hasonló csaj-banda manapság is, és voltak korábban is, de nem hiszem, hogy erőltetni kéne ezeket a párhuzamokat.

a ma már kuriózumnak cseppet sem számító témák, és előadásmód mögött megbújó finom nevelő szándék a robotok kiemelt szexepilje. ha valami igazán szimpatikus lehet bennük, akkor ez az. mégis, az ehhez hasonló produktumokról az általános közvélekedés az, hogy jó poén, de nem sokkal több ennél, és ezzel így vagy úgy, de voltaképp egyet is értek. még sem vagyok teljesen elégedetlen, mivel egyre inkább kiderül, hogy a szókimondó, kompromittáló üvöltözésen kívül más is van a lányok tarsolyában, s előbb-utóbb talán kilépnek saját maguk s korai imidzsük árnyékából. persze három viszonylag egy vonal mentén megírt lemez után talán hiteltelen volna a váltás, a kelletténél radikálisabbnak tűnhetne. így viszont könnyedén végleg elcsépeltté válhat a három bugyuta csajszi által közvetített attitűd.

a tökéletes nő!

ne értsétek félre, nem a fent látható három úriemberről szól a cím, vagyis a francokat nem! minden nyáron szükségünk van egy tökéletes nőre, idén raphael, romain és quentin, ez a három bolondos francia fiatalember élen járnak a kutatómunkában. tudjuk mindezt onnan, hogy nemrégiben megszületett a "business woman", amely a nyár legkönnyedebb és legkellemesebb elektro-pop "balladája". illetve nem is feltétlenül elektro-pop, őszintén szólva egy pár évvel ezelőtti new york-i electroclash kiadványon is szerepelhetett volna. a minitel rose debütáló albuma még májusban jelent meg, "the french machine" címmel, s ez a cím áttételesen sokmindent elárul. többek között azt is, hogy ki merem mondani, SAJNOS, jó néhány track követi a mostanság túlzottan divatossá vált ún. francia elektro vonalát (lásd: justice, digitalism, mstrkrft stb.) ezen felül viszont elkalandoznak mindenféle fogyaszthatóbb irányokba is, ezzel pusztán annyi a problémám, hogy nem érzem elég sajátosnak amit csinálnak. mindenféle számokat meg remixeket hallottam már tőlük, összességében egyelőre nem győztek meg arról, hogy feltétlenül be kéne szereznem ezt bizonyos albumot. ha a történet egyszer mégis eljutna ebbe a stádiumba, tudatom veletek az élményeimet. viszont addig is itt a "business woman", amely valóban annyira megkapó, hogy semmiféleképp sem lehet kihagyni, s nem bánnám ha ezen, vagy valami hasonló vonalon haladnának tovább a srácok, ahelyett, hogy ők is majmolják a nem ritkán már dög unalmas, zúzós, tekerős, agresszív francia elektro szcénát. a "continue" című szám remekül demonstrálja miről is beszélek, ezért rátok sózom még ezt is. jó szórakozást!

tapes 'n tapes - walk it off.

már egy ideje tudatában vagyok magasfokú devianciámnak. és most tessék, megint egy olyan lemezt vagyok kénytelen favorizálni amely állítólag feltűnően alul marad a manapság elszaporodott indie zenekarok produkciói között. ha csak nagyjából is legördítünk egy hozzávetőleges listát fejben ezekről a zenekarokról, akkor egyrészt erős hasi fájdalmaink lesznek, valamint elkap minket a hányinger kellemetlen érzése. és milyen lehet ezek után ez a mocskosul szar és ötlettelen lemez, a tapes n’ tapes második stúdióalbuma, a "walk it off"?? az én véleményem aligha fog egyezni az általánosan erőltetett és elfogadott állásponttal, amiket a remek kritikusok alakítottak ki itt-ott, tehát stílusosan vegyétek minden általam leírtnak az ellenkezőjét, ha jót akartok, vagy ha okosak akartok maradni.
kezdjük ott, hogy a minnapolis-i csapat debütáló korongja, a "the loon" még most is az egyik kedvencem, pedig állítom, bőven túl vagyok legalább hatvan-hetven lemezen az azóta eltelt két évben. (hiába, ilyen barbár ízlésem van.) ez a mélységesen amatőr hangzás ugyanis bármennyire is elképesztő, hallójárataim számára sokkal izgalmasabbnak találtatott mint például az egész egyszerűen hallgathatatlan, unalmas, elcsépelt interpol féle "our love to admire", vagy mondjuk a the moog féle egyhangú dobolós-gitározós szarakodás, persze egy-két korrektebb tracket leszámítva. az említett albumokat maximum hagymaszeletelés közben erőltetném magamra, gondolván, siralmasabb már nem lehet a helyzet.

a "walk it off" állítólag zavaros, na ezzel végre egyet értek, viszont mivel deviáns vagyok úgy gondolom, egy lemez többek között akkor lehet igazán jó ha zavaros, aki más jellegű élményekre vágyik az kapcsolja be a sláger rádiót és fellélegezhet, de ne hallgasson alternatív zenét, csak azt ne. tehát zavaros, magyarán mondva mindenféle dob alapok, meg riffek előfordulnak jobbra-balra, nem próbálnak évekig írt, kiküszködött dallamokkal megrakott, túlkomponált szarokkal etetni minket, és valóban úgy tűnik nem dolgoznak túlságosan sokat egy számon. Így van vagy sem, ez az érzet egyenesen a legszimpatikusabb az egészben. már jó ideje a hobbizenekarok híve vagyok, és általában őszinte utálattal hallgatom egy-egy elsőre, vagy netán másodikra maradandót alkotott zenekar újabb, sokadik, küszködve megírt lemezét, és akkor még egyszer, lásd: interpol, merthogy a "turn on the bright ligths" még egy egészen zseniális lemez volt. a "the loon"-t többek közt azért szerettem annyira, mert az állítólag szintén rémesen igénytelen zenei világa önmagában is hangulatosabb volt mint bármely hasonló alakulat stúdióban szanaszét barkácsolt egyenhangzása. ezen felül pedig a témákat változatosnak találtam, sokkal többnek annál, hogy a semmitmondó, alaktalan indie jelzőt legyek kénytelen használni rá, amit azért teszek meg mégis most, mert összetettsége és változatossága okán nem tudnám hova sorolni. tudom ez már végképp botrányosan hangzik, vegyetek egy nagy levegőt, folytatom.

a "walk it off" tartalma is hasonló, a legkülönbözőbb éghajlatokból, évjáratokból, skatulyákból előrángatott dob alapok, és dalok. amik szerintem érzelmek és hangulatok széles skálájával szembesítenek, szabálytalan módon, hiszen mégsem egy-egy hatásos téma mentén vannak megírva, vagy úgymond ráírva magára a témára, hanem csak úgy jöttek, csak úgy tök egyszerűen megírták őket, érted.(?) az egyetlen szar szám a lemezen az albumot nyitó "le ruse", ami viszont tipikusan értelmetlen indie muzsika, az összes többi a számomra kedves kategóriába esik. leginkább, az ironikusan a lemez végére került "the dirty dirty", erős lüktető rock and roll, a refréntől harapdálni kezded a hamutartót, és igen, ez kell. az első kislemez a "hang them all" kevésbé erőszakos, egészséges popzene, a lemez danon activiája, sokkal több lehetne mint amennyi és még így is jó, nagyon is. a "conquest" egy komfortos régi fotel, a vasárnapi ebéd után. a "george michael" gondosan beállított zsánerfotó a zenekarról, és ott a "say back something", enyhén fűszeres forralt bor egy volt barátnőddel, csak nehogy félre értse, nehogy. a "demon apple" csak így egyszerűen zseniális.

a zenekar iránti viszonylag széles körben kialakult undor, alighanem erősen köszönhető annak, hogy ők is az úgynevezett "blog-zenekarok" táborát bővítik. azaz eleinte nem leltek pénzes támogatóra eladható, divatos nótáikkal a piacon, talán mert nincsenek eladható, túlzottan divatos nótáik. (azért a "hang them all" talán már valami hasonló!) persze ettől még senki sem lesz különleges, vagy jó, ők sem ettől azok, de azok véleményem szerint. a "walk it off" pedig ott lesz az esetleges év végi listáimon.

táncolj hülyegyerek! pt.2

a következő hanghatások megzavarhatják szomszédai nyugalmát! (csak, hogy ne maradjatok kövér elektro cuccok nélkül.)

subtle - exiting arm.

egészen korrekt év ez a 2008as. idén semmivel sem halt meg több élsportoló mint tavaly, a t-com lassan a nyílvános vécéket és a hotdog árusok bódéit is felvásárolja, az mtk csak két gólos vereséget szenved isztambulban, és végre már a tizenöt éves lányok sem hordanak alsónemüt, hajajj. ki gondolná, hogy van még ennél feljebb? az anticon muzikális perverzitásukról is jól ismert, irreálisan sok szabadidővel, s ezáltal fejenként minimum öt projekttel rendelkező üdvöskéi hisznek a lehetetlenekben, ennek köszönhetően idén májusban megjelent a harmadik subtle nagylemez.

vannak emberek a gasztronómiai periférián akik mézzel eszik a májkrémes kenyeret, nos ez a körülbelül hat esztendőnyi múlttal számoló, szombati játszótársakból kreált gang éppen valami hasonlóan beteges tulajdonságáról ad újra és újra tanúbizonyságot. ők abszolút improvizatív módon készítik a délutáni menüt, ez jelen esetben az "exiting arm". az egylet állandó tagjai adam drucker (dose one), jeff logan (jel), dax pierson, marty dowers, jordan dalrymple és a fantasztikus csellós alexander kort. a subtle egészen pontosan egy alternatív kollaborációs projekt rapperek, producerek, zenészek, zeneszerzők aktív részvételével. tiltakozása ellenére is meg kell említenünk, hogy a kulcsfigura drucker, a 30as évei elején járó, rapper, előadóművész és költő, aki pályája kezdetén még eminem ellenében freestyle-ozott egy battle keretében, azért ez vicces. azóta az absztrakt hip-hop emblemítikus figurájává vált, nem csak, vagy nem feltétlenül szólólemezei által.

az anticon-os előadók útjait nem egyszerű követni, pont mint egy kovi rendezte filmben, mindenki alaposan összebújik mindenkivel, és általában a közönség örömére. lássuk ki van kivel, bár egy szívós matematika vagy programozás óra ehhez képest kutya füle. a főkolompos, frontember dose one és jel egy duóban működő projektet is létrehozott ami themselves néven garázdálkodik, ezen és persze a subtle-n felül dose még további négy produkcióban van jelen!!! kiemelkedő ezek közül a jel-el és a the notwist-tal közösen életre hívott 13 and the god, valamint a why?-al és az odd nosdam-al karöltve futtatott cLOUDDEAD. kevésbé említésre méltó a greenthink, amelyet szintén a jonathan wolf féle why? trióval alkot, és a deep puddle dynamics amely manapság nem aktív, és amelyet alias-al, sole-val és slug-al közösen újítottak még a kilencvenes évek végén.

az "exiting arm" nehezen hasonlítható a korábbi subtle albumokhoz, bár a kiváncsiság és kísérletező kedv megmaradt, a zene ismét valamelyest új alakot öltött. ha úgy általában megpróbáljuk elhelyezni a formációt a palettán, egy kicsit mindenhova besorolhatjuk. erőteljes alternatív hip-hop-os jellege mellett, újabban például kicsit gitározós, akkusztikusabb irányba indult a dolog, de jelen vannak benne a manapság az alternatív elektronikus zenéket jellemző kemény basszusok, torzítások és ütősebb alapok, a lassabb, kozmikusabb trip-hop-os jegyek főként az első "earthsick" című albumon voltak jellemzőek. dose szerint pedig ez egyszerűen modern zene, és alighanem neki van a leginkább igaza.

azonban nehéz volna úgy foglalkozni a subtle-el mintha csupán pár kreatív fiatal szabadiős elfoglaltsága lenne, vagy szimplán zene, ennél ugyanis lényegesen több van a dologban. koncept albumokról és egy koncept csoportról beszélhetünk tulajdonképpen mely a képzőművészet több ágán kalandozgat, költészet, színház, rajzok, történetek, fikciók. aztán ott van az albumokon rendszeresen megjelenő karakter, hour hero yes. dose éppen a "new white" című lemezen munkálkodott amikor szobájában rábukkant egy régi képre, ekkor született meg hősünk, aki egy középosztálybeli költő, rapper, nem túl meglepő módon. hour hero yes megjelenik videókon, sőt bizonyos értelemben, például egy festett szobor formájában a koncerteken is (feje kopasz, arca fekete és fehér sávokkal tarkított), illetve a friss lemez borítóján egyenruhába és bajuszba öltöztetve láthatjátok. a subtle lemezeken kívül, a 13 and the god "ghostwork" című számában is feltűnik. ha már említettem a koncerteket, valamelyest javítom magam, a csapat ugyanis sokkal inkább performanszokban gondolkodik. élő showjaikat, kézzel festett háttérfüggönyök, teátrális jelenetek, furcsa jelmezek kíséretében adják elő.

az "exiting arm" egyéb iránt egy trilógia harmadik, egyben utolsó darabja. az album hivatalos oldalán (www.exitingarm.com) található egy körülbelül húsz ezer szavas napló, amely a három albumot igyekszik valamelyest keretbe foglalni, persze sajátos módon. az oldal dose sajátos animált firkáival, torz szörnyalakjaival és egy hátborzongató, fiktív világgal köszönt minket. a trilógia hour hero yes felemelő és kevésbé örömteli pillanatait hivatott bemutatni. ez dose one, és a subtle sajátos valóságshowja, kisebb vágásokkal. a lemez megjelenése után készítettek egy 70 oldalas nyomtatott formában és limitált példányszámban elérhető könyvet is, melyet úgyszint dose rajzai díszítenek, s melyben szintén hour hero yes megálmodott világába és életébe nyerhetünk bepillantást.

az új szerzemény egyértelműen az eddigi legpoposabb darab a kollekcióban. a legtöbb szám egy-egy adott periódusában konkrétan a pop jelzővel is jellemezhető volna, ha nem ugrana hatalmasat egyik pillanatról a másikra, soulról, dörgős kemény hip-hop-ra, hip-hop-ról még erőteljesebb elektronikus kavarásra, és így tovább. az első kislemez az "unlikely rock shock" egy vibráló elektro basszusra és kemény dob alapra helyezett, alakját menet közben szintén radikálisan változtató track. tipikus és kevésbé tipikus rapbetétekkel, és egy visszafogottabb refrénnel. nem feltétlenül állítanám, hogy ez a legjobb szám az albumon, nem feltétlenül állítanám, hogy van az albumon "legjobb szám". viszont például a "take to take" egyik személyes kedvencem, enyhe, a jelenlegi prodigy-t idéző beütésekkel. ebben a 3 percben ha lehet ilyet mondani, maga a zene is árnyalt utalásokkal tömött. bár többek közt ettől a lemez során folyton előkerülő érzettől és attitűdtől olyan nehezen fogyasztható az album, azt mondanám: távolságtartó. nem lehet csak úgy neki esni mint a sajtburgernek a mcdonaldsban. azthiszem relatíven edzettnek mondhatom magam, néhány váltást mégis nagyon meghökkentőnek találtam. például a "gonebones" című számban, a falkaparós, torzítós, gerjedős kezdet után előbb egy amolyan lowrider-es loop majd egy finom melódikus szakasz következik, ésatöbbi. elsőre felfogni is nehéz mi történik, nem, hogy megérteni a zene és a szöveg összefüggéseit. a levezető "wanted found" és a "providence" alighanem a legszolídabb emészthetőség szempontjából. a teljes pack felsorolásától azonban most eltekintek.

összességében a már korábban elhadart információk is sejtetik egy speciális élmény lehetőségét, az új kompozíciók hallgatása közben. ez a remélt élmény voltkaképp nem is marad el, persze elképzelhető, hogy köszönő viszonyban sincs az általunk előre diagnosztizálttal. valahogy úgy érzem, a lemez történetszerűsége a háttérinfók ismeretének hiányában is sejthető, vagy egyértelmű. viszont nem feltétlenül kézzel fogható, ahogyan a zene sem önmagában, azthiszem már csak egy animációs dvd-re volna szükség amely tartalmazna minden számhoz egy-egy kvázi klippet, így válhatna teljessé az utazás. kívánságom persze teljesülni látszik, illetve már dolgoznak rajta a srácok. ez a 11 szám metrón, vagy az utcán sétálgatva valószínűleg csak felesleges nyűg a hallójáratoknak. az igazi véleményem szerint az, ha leülünk és gimnazisták módjára bemagoljuk a dolgokat, aztán rakjuk a cd-t a lejátszóba. ha ezt mondjuk egy tucatszor eljátszottuk van némi esélyünk, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz.

brazzaville - 21st century girl.

a napi x gallon eső- és ásványvíz meg izzadtságszagú parkokban, fák árnyékában eltöltött órák mellé hidegen ajánlott a los angelesi brazzaville friss lemeze, amiben igazán semmi különösen megkapó vagy fokozottan érdekes nincsen, akik viszont döglésre rendezkedtek be egy-egy budapesti délutánon a gatyaszaggató kánikulában, a műanyag palackot markolva lefekszenek a fűbe és máris bénán dúdolászhatják hogy:
”the planes fly over head, what i smoke to many cigarettes in bed”

a csapatot az a david brown alapította, aki 1997/98-ban még beck szaxofonistája volt, majd vásárolt egy régi gitárt és elkezdett dalokat írni, ugye milyen jól hangzik? azóta persze történt egy s más, david elhagyta barcelonát, s többek közt ennek köszönhető, hogy a csapat összetétele is megváltozott. új zenészek ide vagy oda, david dalai csak olyanok mint bármikor máskor. a "21st century girl" egészen pontosan a hetedik brazzaville stúdióalbum, és a legkülönbözőbb féle stílusjegyek találhatóak meg rajta, ami nem véletlen, hiszen a frontember alaposan szétnézett a világban, ázsiától amerikáig és afrikáig, brazíliától franciaországik szinte mindenhol járt már, s érdekes, értékes tapasztalatokat, benyomásokat szerzett a zene szinte minden fajtájával s megjelenési formájával kapcsolatban. az utazgatás david kedvenc elfoglaltsága (a zenélésen kívül). mielőtt rátalált volna erre az életformára komoly problémái voltak a heroinnal, a világ megismerésének lehetősége jelentette számára az egyetlen igazi kapaszkodót, majd később a végső kiutat a drogpokolból.



mára teljesen megbékélt, az új lemez dalainak témáit elsősorban családja, a szerelem, és a természet iránti csodálata szolgáltatják. a viszonylagos sokszínűséget már említettem, a címadó dal például egy naív nyári nótácska domináns reggae beütéssel, mégis inkább a lassúcska dallamos gitározgatás, könnyed egzotikus tónusok és témák jellemzik a lemezt. alternatívnak semmiképp sem nevezném, minden elemében emészthető, befogadható kedves pop zenéről beszélhetünk leginkább, egyéb stílus béli meghatározás helytelen volna. a "21st century girl" 14 fülbemászó és egyszerű nóta hiperaktív hadonászós hétköznapok nyugodt perceire tenyésztve.

say hi to your mom - the wishes and the glitch.

ha ma épp nincs kedved budapest absztrakt szépségében, és tizenéves szupermenek gyűrűjében kavarogni perverz nyári diszkóslágereket hallgatva, csomag szotyival a kezedben, szóval ha mindez nem vesz rá, hogy kimozdulj szobádból, kattanj rá eric elbogen legújabb szobapop dalaira.


eric furcsa fickó, s manapság már a szép lassan maga köré gyűjtött zenésztársaival együtt alkotja a say hi to your mom zenekart, illetve most, hogy az ötödik "the wishes and the glitch" című album megjelent a csapat már csak egyszerűen say hi névre hallgat, nézzétek el, hogy a megnevezésben ragaszkodtam a már megszokott változathoz, figyelmen kívül hagyva ezt a kis fazonírozást. többek között azt is érdemes tudni róla/róluk, hogy lemezeiket rendszerint elbogen otthonában veszik fel egyszerűen a windows segítségével és, hogy ezt az öt albumot körülbelül hat év alatt rögzítették. a lemez a csapat saját ihletésű kiadójánál az euphobia records-nál jelent meg.



elbogen saját bevallása szerint meghatározóan inspirálták többek között a beatles, a u2, a radiohead valamint a pixies lemezei, természetesen ami a zenét illeti, bohókás szövegvilága ennél bonyolultabb kérdéskör, hiszen maga sem tud olyan dalszerzőket említeni akik befolyásolhatták sajátosan lírikus stílusának (ki)alakulását. nekem gyakran eszembe jut róla spencer krug, a wolf parade, és a sunset rubdown jelenlegi, valamint a frog eyes egykori dalszerzője, énekese, gitárosa, bár ő azthiszem jóval extravagánsabb forma, és mégis csak más lapra tartozik. eric rendszeresen követi az alternatív szcéna megjelenéseit, s remek ízlése is van, nagy kedvence a hot chip, az mgmt, a deerhunter, és a the national egy-egy lemeze. (persze többek között, és egyébként nem véletlenül.)

vissza- vagy rátérve a "the wishes and the glitch"-re, lényegesen új momentumokat nem fedezhetünk fel a friss 11 számban, továbbra is gyakran feltűnnek a halkan morgó szintetizátordallamok, a tempó gyakran csak valamivel erőteljesebb mint a lélegzetvételé, egy hagyományosan vasárnapi délelőttön, ettől függetlenül minden say hi lemez egy újabb, nem ritkán erőteljesen fiktív világ bejáratához vezet. vámpírok és robotok után most inkább a majdnem hagyományos érzelmek dominálnak, eric szövegei továbbra is bolondosak, hangja valamelyest alternatív, kicsit olyan mint amikor só helyett cukor kerül a tejfölbe, és az új daloknak is van egy afféle félpoppos, jellemzően amerikai sármja. a lemez elsősorban otthoni fogyasztásra ajánlott, csak úgy mint a korábbiak, és ez továbbra sem negatívumként értékelendő. a borostás nem régiben seattle-be vándorolt úriember könnyed, kissé romantikus és néhol talán enyhén monoton szobaslágerei persze nem arról híresek, hogy azonnali szimpátiát vagy rajongást váltanának ki a hallgatókból, ezeket a nótákat alaposan meg kell rágni. hajrá!