the new pornographers - challengers.

meneküljetek a bohókás tavaszi időjárás allűrjei elől! egy megfelelő mértékben naív, és legalább ugyanennyire egyszerű lemez sokat segíthet valamelyik üresebb hétvégi délutánon. itt van például a kanadai indie szcéna all star csapata, a the new pornographers, ha már ismerjük őket valamennyire aligha fogunk felpattanni a fotelből a tavaly megérkezett negyedik, "challengers" című lemez kostólgatása közben, nem jellemző rájuk ugyanis, hogy évről évre újabb motivációk vagy ötletek vezérelnék őket egy-egy dal írása közben. rendszerint egy hagyományosan dallamos, kellemes tavaszias albummal örvendeztetnek meg minket, s mi nem is bánjuk ezt annyira. (ugye?)

a nyolc tagból összeverbuválódott együttes 97-ben alakult, s szépen fokozatosan váltak ismertebbé világszerte, de természetesen elsősorban hazájukban, illetve az egyesült államokban. a zenekar főkolomposa carl newman aki a 90es évek meghatározó kanadai dalszerzője és zenésze, 2004-ben első szóló albumát is megjelentette "slow wonder" címmel. de a szimpatikus csapat tagja például a destroyer frontembere dan bejar, aki nem mellékesen a swan lake nevű szintén vegyes indie projektben is jelen van, aztán neko case a megnyerő alternatív country-énekesnő-dalszerző, john collins aki szintén tagja a destroyer-nek , blaine thurier a szintetizátoros, aki úgy mellesleg filmproducer is, s általában ő rendezi a banda klipjeit, valamint kurth dahle, todd francey, illetve kathryn calder, akikről úgyszint elmondható, hogy számos együttesben és projektben letették már a névjegyüket.

az album a tőlük már jól megszokott, power pop-os, britpop-os hangzás mentén halad, s néhány hallgatás után könnyedén megszerethető. nincsenek bonyolult szerkezetek, vagy szokatlanul alternatív hangszerbűvölés, mindenki ügyesen megkomponált, de egyszerű dallamokat játszik, sűrű élvezetes összképet varázsolva. az első klippet éppen a címadó dalból készítették, amely furcsa mód a leglassabb alkotás a lemezen, az ennyire vontatott lassulás nem feltétlenül jellemzője a zenéjüknek (sőt!), ennek ellenére egy fél rossz szavunk sem lehet, hiszen még sem valami tavaszi depressziócskáról van szó, hanem egy jóleső, virágzó fák alatt heverészős dalolgatásról. a második, s egyébként remekül sikerült animációs video, a "myriad harbour" című dalból készült, amely már valamivel energikusabb, s szintén nem rossz választás, bár aligha van olyan szám a lemezen amelyre kár volna időt szánni.

nehéz volna viszont megnevezni egyet, amely úgy igazán erősebb a többinél, s mégis talán egy van,az "all the things that go to make haven and earth" igazán erős, pörgős, fülbemászó refrénnel, telitalálat. a manapság az alternatív zenei piacot elöntő kísérletező kedvű és néhol durván félresikerült albumok sokaságában mindenképp üde színfolt egy ilyen, ugyan kiszámítható viszont garantáltan hallgatható anyag, a tavalyi egyébként széles, változatos és minőségi kinálatból a "challengers" szépen lassan az egyik abszolút kedvencem lett, csakúgy mint korábban a "twin cinema".

portishead - third.

jól bevált szokás, hogy már-már klasszikussá vált előadók új lemezeit a régiek pompájában tűntetik fel a kritikusok anélkül, hogy azok bármi különösebb okot szolgáltatnának erre. áprilisban megjelent egy lemez amely azonban végre ad némi okot a fényezésre.

a portishead a kilencvenes évek egyik legfontosabb zenekara, egy hangzásában, lelkületében mind addig szokatlan vagy egész egyszerűen ismeretlen stílus jelent meg általuk. a "dummy" piacra kerülése és a bristoli csapat feltűnése nélkül valóban egészen más lenne minden, ki tudja hogyan s milyen irányba alakultak volna a trendek az alternatív zenében, ha ők nincsenek. túlzás nélkül állítható, hogy nem egyszerűen jelentős figurái a zenei életnek. utolsó nagylemezük nem kevesebb mint tizenegy évvel ezelőtt jelent meg, azonban kvalitásukat mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a világ cseppet sem feledkezett meg róluk, rendszeresen láthatjuk kultikus klippjeiket a zenecsatornákon, és hallhatjuk őket az igényesebb rádiók műsorain, vagy különböző mixekben.

valószínűleg kevés médium akad ahol nem olvashattunk már a "third" megjelenéséről, a portishead komplett biográfiája pedig alighanem már sokaknak a könyökén jön ki, tehát véletlenül sem szeretném pontról pontra összefoglalni múltjukat. a hagyományosan egyedi melankóliák, vontatott ütemek továbbra is jelen vannak zenéjükben, viszont számos dolog változott. én konkrétan és egyébként kivételesen osztom a többség véleményét, miszerint a klasszikus trip-hop-os alapok eltűntek a fájdalmas vokálok alól, s helyüket valami pár szóban leírhatatlan, összetett s változatos massza vette át. hogy mi? szóval arról van szó, hogy egészen más, sokkal változatosabb eszközökhöz nyúlnak mint korábban, a második "portishead" című lemez például egy zeneileg nagyon könnyedén követhető és leírható anyag, ezzel ellentétben a "third" sokkal választékosabb, s nyílvánvalóan kísérletező jellegű is. valahogy odaveszik minden romantika, ha pusztán a zenére koncentrálunk, erős gitárszólamok torzítva, kegyetlen ipari elektronika, a monoton vissza-vissza térő gépszerű progresszív dob vagy épp kőkemény szintetizátor alapok körül szétdobált zajok, effektek. bármennyire is új a megfogalmazás, az attitűd, az esszencia összeségében mégis változatlan. azthiszem ez a leghidegebb, és talán leglehangolóbb zene a világon, beth gibbons hangja sem arról híres, hogy pihe-puha rózsaszín fátylakat borítana a fiatalok lelkecskéjére. ha korábban zavarba ejtő volt ez a megalkuvást nem tűrő bezártságot, gyakran nyugtalanságot keltő hangulat, a drasztikusabb zenének köszönhetően most még inkább az!

tehát a legfontosabb különbség a korábbi lemezekhez képest, hogy míg azok letisztultabbak, egyszerűbbek, könnyebben fogyaszthatóak voltak, a "third" szabályosan mocskos, kaotikus, és nagyon kemény, eleinte alig-alig emészthető. ebből fakadólag fokozattan sajátos sármja van.
a legmegdöbbentőbb, és legváratlanabb húzás az albumon, éppen az első kislemez, a "machine gun",kemény szintetizátorsorozat, maximálisan gépies hatások, nem, hogy tőlük, de valószínűleg senki mástól nem hallottunk ehhez foghatót, az egyébként sem rosszul sikerült lemez egészéből is erőteljesen kitűnik ez a darab. merőben más kategória, viszont majdnem ugyanennyire zseniális a "hunter" című szám, amely elsőre könnyedebbnek tűnhet, aztán a lassú pengetést és álmos vokált 20-30 másodpercenként felváltja hol egy erősebb torzítás, hol egy kis zavaros prüttyögés, az összhatás itt is utánozhatatlan. már elsőre szembetűnő mennyire másképp használják az elektronikát, és úgy általában véve mindent mint korábban, az új irány érdekes, kreatív, tetszetős, helyenként kifejezetten élvezhető, máskor kevésbé. a "the rip" például, ugyan kellemes, de kiábrándítóan egyszerű, a "deep water" és a "nylon smile" is hasonló kategória számomra. van persze néhány momentum amely a klasszikus portishead-re emlékeztet, a "magic doors" könnyedebb alapjának köszönhetően elsősorban. a lüktető dobpergés, dobolás különös ismertető jele lehet az albumnak, gondolok itt a "we carry on"-ra, vagy az első "silence"-re, amely eddig szintén szokatlan hirtelenséggel ér véget. hasonlítgatni ezúttal véletlenül sem akartam, most mégis megteszem, ugyanis a "small" című szám zeneileg zavarba ejtően hasonlít a broadcast féle "papercuts"-hoz, annyi különbséggel, hogy sokkal drasztikusabb nyelveket beszél.

a számok sorrendje sem mellékes, még inkább garantálja az egyébként is borítékolható változatos élményt. anélkül, hogy minden apró mozzanatra kitérnénk elmondható, hogy kár volna bármit is csak úgy elmondani a "third"-ről, a jelzők, agyafúrt leírások, gondolatok nem vezetnek sehova ha az ember nem hallgatja végig. és ha már megtette a lemezt záró "threads" bizsergető, ismét kemény szintis zárással, remek végszó.

miss kittin - batbox.

milyen irányzatot szeressünk idén nyáron? szeressük miss kittin-t, őt amúgy is ritkán lehetett eddig nem szeretni, és állítólag még most is maradéktalanul eredeti zenei és minden egyéb értelemben, állítólag! szóval itt az új lemez! és, hogy mi is az irányzat? hülyeség volna azt állítani, hogy electroclash, az már rég volt, ez pedig most van, és valami egészen más…

próbálok jóindulatú és lelkes maradni, bár nyílvanvalóan nem egészen ezt vártam, vagyis egészen nem ezt vártam, de valóban, ez mégis egy szerethető, hallgatható album, ugyan különösen nagy feltűnést keltő ”himnuszok” nélkül.

mindegy is. nyavalygás helyett tehát szeretgessük amennyire lehet. némi kóstolgatás után viccesnek található ez a valójában nem kissé kétbalkezes kutyulás, amely egy egészen más név alatt talán könnyebben befogadható vagy elfogadható lenne, de miss kittin-ről még véletlenül sem ez a helyenként buta, suta, félpoppos prüttyögés ugrik be. de miért is ne állhatna jól neki mindez?mire többszörösen sikerült végigverekednem magam a batbox-on már egész természetesnek, és jó értelemben véve mókásnak találtam, miközben egyre kevésbé tudom eldönteni összességében mit is érdemes tudni erről a lemezről.

annyit biztosan, hogy ez a zene nem való a hivatásos lázadók hallójáratiba, vagy pörgős nyáresti partykba, ellentétben a korábbi számok többségével. leszámítva a szövegeket persze, amik nem ritkán jók, erőteljesek, frappánsak. összefoglalva talán nevezhetjük úttörőnek marha nagy jóindulattal, vagy például részegen, de ha annyit mondunk: "furcsa" talán mégis közelebb járunk az igazsághoz.

az album kittin saját kiadójánál jelent meg (nobody’s bizzness), akinek az utóbbi időben, (talán a párizsban eltöltött évek hatására) alighanem megváltozott a zenéhez való hozzáállása, sőt, egészen biztos. mindenféle vonal megtalálható az albumon amit egyébként annyira nem hiányolnék, és mégis egész aranyos, nem hittem volna, hogy ilyeneket fogok írni róla, de mostmár lépjünk túl ezen. tesztelés közben egyszer-egyszer legalább beugrik a goldfrapp, a cansei de ser sexy, a fischerspooner, a mount sims, a peaches, sőt a the knife is, tehát kétségkívül sokszínű, talán túlságosan is?!

mintha egy félunderground techno remix lemezt hallgatnánk, igen ez jó hasonlat. már a lemezt indító és bevezető "kittin is high"-nál ez ugrik be, aztán a továbbiakban is gyakran visszatér ez az érzés. ugyanakkor a címadó "batbox" simán lehetne egy kellemes tavaszi popnótácska, a "grace" az első szám amely valamelyest, talán nem is kevéssé emlékeztet egy klasszikus electroclash alkotásra, és nem is rossz. a "solidasarockstar" az egyik tipikusan szokatlanul visszafogott darab, már ami a zenét illeti, de meg lehet szokni, sőt megszeretni is, a "barefoot tonight" gyakran idézi a régi időket, gyakran pedig kevésbé, összeségében alighanem az egyik legjobb!:
"i'm ready to kick some ass… barefoot tonight"
igen ez tényleg ő! az ezt követő "play me a tape" egy viszonylag egyszerű lagymatag elektro-pop dal, a "pollution of the mind" szintén erősen pop, és erősen retro hangzású néhol hamisítatlan clash effektekkel felütve nagyon is pofás, fülbemászó! bár utóbbi többszörös hallgatás után a lemez egészéről elmondható, mégis mintha kicsit kevés volna ennyi, vagy nagyon is kevés?
a "wash n dry" hideg hangulata is hatásos a maga módján, a "mightmaker"-hez hasonlóan egy-egy the knife alkotásra emlékeztet leginkább még ha abszurdnak is tűnik a párhuzam. a "machine joy" lüktető, erőteljesebb, talán nem ok nélkül hasonlítható egy-egy klasszikus fischerspooner féle őrülethez. a "sunset strip" tavaszi szabadtéri lötyögős félenergikus ballada, a "playmate of the century" a refréntől eltekintve az első the hacker-el készített kultikus albumon is szerepelhetne akár, és igazán kellemes!

a végére érve, és mégegyszer összegezve… nem, nem tudom összegezni. ez valami idétlen puzzle amiben gyakran örömét leli az ember, de nem és nem áll össze. ha valakinek mégis, szóljon!

mgmt - oracular spectacular.

fapados járatok a múltba, ismerd meg a szüleidet furcsa ruhákban, idétlen tánc közben! adott egy lemez (oracular spectacular) ami éppen annyira divatos és friss lett volna húsz évvel ezelőtt mint amennyire most az. a két brooklyni andrew vanwyngarden és ben goldwasser (mgmt) nem félnek stílusosak lenni, legyen szó akár zenéről akár öltözködésről.

kellemesen naiv psychedelic pop, vagy épp űrrock fűben fekvőknek, new wave, esetenként egy kis diszkó a táncos lábúaknak, aztán egy kis brit prog a hetvenes évekből, meg egy kis britpop valamivel későbbről, és még amit szeretnétek. az oracular spectacular az idei év egyik legszínesebb és legeredetibb lemeze, a tucatnyi stílus, hangzás és hangulat ráadásul remekül megfér egymás mellett. elkerülhetetlen a srácokat a scissor sisters-hez hasonlítani, már csak azért is, hogy így elsőre el tudjuk helyezni őket az aktuális palettán. persze ez a hasonlítás inkább az attitűd szempontjából helytálló mintsem konkrétan a zenei világ szempontjából. a kevésbé táncolható számok esetében pedig mindenképp említésre méltó a caribou-hoz való hasonlóság. egyébként pedig ahány szám a lemezen annyi legendás régi arc vagy együttes ugrik be programszerűen, például az electric feel című sláger hallgatása közben azonnal eszünkbe jut prince, netán a bee gees(?), ésígytovább satöbbi satöbbi(…).
a rengeteg felmerülő név ellenére újra és újra leszögezendő, hogy ez nem egy egyszerű retro válogatás lemez!

vanwyngarden az mgmt mellett együtt dolgozik az of montreal front emberével, kevin barnes-al a blik fang nevű projektben, sőt, a srácok túrnéztak is az of montreal-al, de voltak már a radiohead előzenekara is, manchesterben.(!)