jól bevált szokás, hogy már-már klasszikussá vált előadók új lemezeit a régiek pompájában tűntetik fel a kritikusok anélkül, hogy azok bármi különösebb okot szolgáltatnának erre. áprilisban megjelent egy lemez amely azonban végre ad némi okot a fényezésre.
a portishead a kilencvenes évek egyik legfontosabb zenekara, egy hangzásában, lelkületében mind addig szokatlan vagy egész egyszerűen ismeretlen stílus jelent meg általuk. a "dummy" piacra kerülése és a bristoli csapat feltűnése nélkül valóban egészen más lenne minden, ki tudja hogyan s milyen irányba alakultak volna a trendek az alternatív zenében, ha ők nincsenek. túlzás nélkül állítható, hogy nem egyszerűen jelentős figurái a zenei életnek. utolsó nagylemezük nem kevesebb mint tizenegy évvel ezelőtt jelent meg, azonban kvalitásukat mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a világ cseppet sem feledkezett meg róluk, rendszeresen láthatjuk kultikus klippjeiket a zenecsatornákon, és hallhatjuk őket az igényesebb rádiók műsorain, vagy különböző mixekben.
valószínűleg kevés médium akad ahol nem olvashattunk már a "third" megjelenéséről, a portishead komplett biográfiája pedig alighanem már sokaknak a könyökén jön ki, tehát véletlenül sem szeretném pontról pontra összefoglalni múltjukat. a hagyományosan egyedi melankóliák, vontatott ütemek továbbra is jelen vannak zenéjükben, viszont számos dolog változott. én konkrétan és egyébként kivételesen osztom a többség véleményét, miszerint a klasszikus trip-hop-os alapok eltűntek a fájdalmas vokálok alól, s helyüket valami pár szóban leírhatatlan, összetett s változatos massza vette át. hogy mi? szóval arról van szó, hogy egészen más, sokkal változatosabb eszközökhöz nyúlnak mint korábban, a második "portishead" című lemez például egy zeneileg nagyon könnyedén követhető és leírható anyag, ezzel ellentétben a "third" sokkal választékosabb, s nyílvánvalóan kísérletező jellegű is. valahogy odaveszik minden romantika, ha pusztán a zenére koncentrálunk, erős gitárszólamok torzítva, kegyetlen ipari elektronika, a monoton vissza-vissza térő gépszerű progresszív dob vagy épp kőkemény szintetizátor alapok körül szétdobált zajok, effektek. bármennyire is új a megfogalmazás, az attitűd, az esszencia összeségében mégis változatlan. azthiszem ez a leghidegebb, és talán leglehangolóbb zene a világon, beth gibbons hangja sem arról híres, hogy pihe-puha rózsaszín fátylakat borítana a fiatalok lelkecskéjére. ha korábban zavarba ejtő volt ez a megalkuvást nem tűrő bezártságot, gyakran nyugtalanságot keltő hangulat, a drasztikusabb zenének köszönhetően most még inkább az!
tehát a legfontosabb különbség a korábbi lemezekhez képest, hogy míg azok letisztultabbak, egyszerűbbek, könnyebben fogyaszthatóak voltak, a "third" szabályosan mocskos, kaotikus, és nagyon kemény, eleinte alig-alig emészthető. ebből fakadólag fokozattan sajátos sármja van.
a legmegdöbbentőbb, és legváratlanabb húzás az albumon, éppen az első kislemez, a "machine gun",kemény szintetizátorsorozat, maximálisan gépies hatások, nem, hogy tőlük, de valószínűleg senki mástól nem hallottunk ehhez foghatót, az egyébként sem rosszul sikerült lemez egészéből is erőteljesen kitűnik ez a darab. merőben más kategória, viszont majdnem ugyanennyire zseniális a "hunter" című szám, amely elsőre könnyedebbnek tűnhet, aztán a lassú pengetést és álmos vokált 20-30 másodpercenként felváltja hol egy erősebb torzítás, hol egy kis zavaros prüttyögés, az összhatás itt is utánozhatatlan. már elsőre szembetűnő mennyire másképp használják az elektronikát, és úgy általában véve mindent mint korábban, az új irány érdekes, kreatív, tetszetős, helyenként kifejezetten élvezhető, máskor kevésbé. a "the rip" például, ugyan kellemes, de kiábrándítóan egyszerű, a "deep water" és a "nylon smile" is hasonló kategória számomra. van persze néhány momentum amely a klasszikus portishead-re emlékeztet, a "magic doors" könnyedebb alapjának köszönhetően elsősorban. a lüktető dobpergés, dobolás különös ismertető jele lehet az albumnak, gondolok itt a "we carry on"-ra, vagy az első "silence"-re, amely eddig szintén szokatlan hirtelenséggel ér véget. hasonlítgatni ezúttal véletlenül sem akartam, most mégis megteszem, ugyanis a "small" című szám zeneileg zavarba ejtően hasonlít a broadcast féle "papercuts"-hoz, annyi különbséggel, hogy sokkal drasztikusabb nyelveket beszél.
a számok sorrendje sem mellékes, még inkább garantálja az egyébként is borítékolható változatos élményt. anélkül, hogy minden apró mozzanatra kitérnénk elmondható, hogy kár volna bármit is csak úgy elmondani a "third"-ről, a jelzők, agyafúrt leírások, gondolatok nem vezetnek sehova ha az ember nem hallgatja végig. és ha már megtette a lemezt záró "threads" bizsergető, ismét kemény szintis zárással, remek végszó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése