alice in videoland - she is a machine.

nem elég, hogy folyton fehér a háttér, és szürkék a betűk, nem nagyon távolodunk az ezt megelőző bejegyzés témájától sem, na jó, valamelyest mégis. továbbra is elektro-pop, elektro-punk, ezúttal viszont svédországból. de nem ezért kerül vagy kerülhet az alice in videoland egészen más skatulyákba mint a rid. ők is viccesek, viszont kevésbé alternatívak mint álcázott robot társaik. a skandináv zenei életben valahol a fél-alternatív és az abszolút pop között foglalhatnak helyet. hogy érthetőbb legyen a dolog, a rid maximum a wan2 magazinban, vagy az mtv-n szerepelhetne idehaza, míg az alice in videoland akár a viván is. a svédek esetében sokkal több munka folyik a színfalak mögött, és a menedzsmentben. nem is különösebben szokás ismerni, vagy szeretni őket, főleg ha azt nézzük, hogy rajongóik között gyakran tizenéves emósok, és hasonló taszító média kreálta emberek fordulnak elő. (itt hozzá kell tenni, hogy manapság azon sem lepődöm meg ha egy nu rave partyn punkokkal, vagy bőgatyásokkal futok össze, már csak azért sem ez gyakran megesik! miért lenne ez másképp másutt?) mégis, ha sikerül túllépnünk ezen, és félretesszük az alternatív zenei világba magunkkal hurcolt paranoiánkat, bármelyik lemezükön akadhatnak percek amelyeken jól szórakozhatunk.

egyébként a négy erőteljes megjelenésű fiatal nemrégiben a német prussia records-hoz szerződött, és felkészültek arra, hogy bevegyék európát, úgyhogy hamarosan talán találkozhatunk velük a nagyobb nemzetközi fesztiválokon. annyi bizonyos, hogy már aktuális lenne, mivel mára már legalább annyi kedvelőjük van skandinávián kívül, mint azon belül. nem is csoda, zeneileg ugyanis mérhetetlenül egyszerű, mégis jópofa dolgokat képesek művelni időnként. ezekben a számokban pont az a jó, hogy pofátlanul könnyedek, persze néhány track kicsit mégis túlzás. azért csak próbáljuk meg elnézni nekik, hogy a nemzetközi, hasonló projekteket érintő trendek felé orientálódás helyett, ők a saját kis pop-os tinédzser-szédítő útjukat járják! (ez cukkolásnak jó volt, nem?) ha beleképzelem magam a helyetekbe, biztos vagyok benne, hogy ezen a ponton abbahagytam volna a cikk olvasását. ha valaki mégsem olyan hülye mint én, s nem így tesz, szem majd később fültanúja lehet annak, hogy nem minden, és nem a tökéletes a besorolás, az attitűd szempontjából való megközelítés.

emlékszem, mikor megismertem őket a "maiden voyage" hallgatása közben, még volt némi pörgés az electroclash körül, sőt részemről nagyon is. és bár ők nem tűntek kokainistáknak, vagy huszonegyedik századi ikonoknak, nem voltak majmolhatóan eredetiek, mégsem voltam hajlandó elvből megfeledkezni róluk. és micsoda váratlanul jó hír, ezt most sincs másképp! szóval a "going down", vagy a "video girl" szuper alapja, a körülmények és háttérinformációk ellenére is meggyőzőek voltak. 2005-ben aztán megjelent az "outrageous", és jött az "emily", amely amellett, hogy fülbemászó és igényes, irreális pop-os túlzások nélkül követte az erősödő régies synth-pop trendeket. valamint volt még egy "ladykiller", meg egy "cut the crap", és egyre kevésbé érdekelt kik ők, mit szeretnének, vagy hova tartanak, tartoznak. hasonló érzéseim vannak az idén megjelent "she is a machine" című lemezzel kapcsolatban. bár voltak félelmeim ismét, miszerint végképp besorolnak a már-mát hallgathatatlanul rádióbarát dalokat játszó csapatok körébe, és láss csodát, nem! Inkább makacsul ragaszkodnak a kezdetekben kialakított kissé alternatív megjelenésükhöz és imidzsükhöz. a zene pedig éppen olyan mint bármikor máskor, egy erőteljesebb elektro-punk(-pop) szerzemény után egy néhány tíz évvel ezelőttről nyúlt slágergyanús könnyedebb téma, aztán egy, az időkön átívelő, elektro-pop ballada.

ez a recept nem, hogy ismerős, egyenesen állandó az esetükben. számomra még sem unalmas, mivel tőlük nem is várok mást, viszont amit várok azt megkapom. (ez kivételes manapság!) mindjárt az album elején egy finoman lázadós, keményebb nóta, az "mf", amelyet szerintem simán viszont hallhatnánk egy komolyabb aktuális elektro-partyn. aztán a "numb", space-pop, és dallamos synth-pop elegye a nyolcvanas évekből, határozott aktuál beütésekkel. a lemez többség szerint legjobban sikerült száma viszont a "we are rebels", ami a legjobb bizonyíték arra, hogy annyira nem is béna a közízlés mostanában!

a "she is a machine" egyébiránt rendhagyó az előzőekhez képest, mivel dupla cd formájában jelent meg. az első korongon a mindösszesen 8 új dal szerepel eredeti formájában, a másodikon ugyanezek saját készítésű remixeikben. most pedig beszéljenek a számok!: